Pár-kapcsoló

Adásban vagyunk te és én. Szóval, a mi.

Nem tudom, ki gondolkodott már azon, mennyivel egyszerűbb lenne, ha a társunkhoz való viszonyulásunkat, és a köztünk lévő vibrálást, mondjuk, egy rádióhoz hasonlóan lehetne szabályozni. Nyilván nem mindenben, csak nagyjából. De ha jól bevált, akkor lehetne a működést a csúcson felejteni. (Ezzel szemben a tapasztalat az, hogy folyamatosan állítgatni kell és finomra hangolni. Melózni kell vele, semmi sem magától értetődő, még hosszú évek után sem. Persze, ez ad(hat)ja a sava-borsát a kapcsolatnak, de néha nagyon fárasztó is tud lenni.) Szóval a készülék…

A hullámhossz az alap a témában, amire rá tudunk hangolódni (gerjedni), amit szeretünk, és aminél komfortosan érezzük magunkat. A hangerőnél ugyanez a helyzet, élhető, a mi frekvenciánk, a lelkivilágunknak megfelelő. Csakúgy, mint a műsor, ami megy köztünk, aminek mi vagyunk a szerkesztői: izgalmas, fordulatos, néha meglepő, olykor pikáns vagy töprengő, ám soha nem lehet megunni. Vannak életszakaszok, amikor elvárás is, hogy valaki keresse a sávokat, váltogat, ugrál össze vissza, hogy azután rájöjjön, mit is akar valójában. Mert ez azért előbb vagy utóbb bekövetkezik, még a legkeményebb macsók és feministák is beleléphetnek a veszett kutya nyálába és felülvizsgálhatják korábbi álláspontjukat. Szóval, egy bizonyos érettség után az ember dönt és elkötelezi magát és utána egyre inkább a bevált és biztonságos élethelyzetekben érzi jól magát. Sőt, már nagyon zavaró lesz, ha bármi ebbe a nyugalomba bekavar, nem tiszta a vétel vagy porszem kerül a gépezetbe. Ja, és a legfontosabb a készülék hasonlattal, időnként lehet egy kis adásszünet, nyugi, csend, külön töltött idő, csak ezért, hogy utána alig várjuk az újbóli ráhangolódást.

Nem beszélve arról, hogy a technikáját is meg kell tanulnunk az együtt töltött időnek, addig kell csűrni-csavargatni a szituációt, amíg az ideális, de legalábbis élhető lesz mindkét fél számára. Talán ebben hibáznak a romantikus műsorok és olvasmányok szerzői a legnagyobbat: mert bár jó lenne, de sajnos nem elég „csak” rátalálni a nagy ő-re. Sőt, az igazi izgalmak csak ezután jönnek.  Sajnos, előfordul, hogy megunjuk a műsort, vagy már ismerjük a teljes repertoárt.  A jó öreg megszokás vagy pókháló szép lassan vagy gyorsan is ránk telepedhet, és személyiségünk válogatja, ez fáraszt-e bennünket, netán leporoljuk, javítjuk-e, vagy már tudomást sem veszünk róla. Ha meg végleg elromlik az egész, akkor búcsút is vehetünk egymástól.

Nem mindig kapjuk azt, amit szeretnénk.

De mindig eldönthetjük, hogy vesszük-e az adást és mit sugárzunk vissza.