Zarándoklat Óföldeákra – Isten mindig gondoskodik a kovászról
Serfőző Levente, a Szeged-Csanádi Egyházmegye oktatási helynöke, kateketikai- és ifjúsági referense vezetésével egy kis zarándokcsoport indult útra és ünnepelt szentmisét május 23-án Óföldeákon. Imádkoztak az idén 990 éves Szeged-Csanádi Egyházmegyéért, Bálint Sándor boldoggá avatásáért és a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusért (NEK). Zsuffa Tünde, a NEK sajtófönöke írását adjuk közre.
Folyik a víz az utcai kútból Óföldeákon. Kis csapat áll körülötte palackokkal, kulacsokkal. Meleg van, igazi kora nyári idő. A tizenöt fős csoport Serfőző Leventével az élen elfáradt, mindenkinek jól esik néhány hűsítő korty. Korán reggel indultak a szegedi dómtól, egyszer még kompra is szálltak a Tiszán, és huszonhat kilométert gyalogoltak idáig. Az arcokon a megérkezés öröme; kék pólókon a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) mottója: „Minden forrásom belőled fakad”.
Egy évvel ezelőtt is szépen sütött a nap, ám akkor Óföldeákon csak úgy hömpölygött a tömeg. Közel ezren vettek részt a zarándoklaton, ami tavaly – és tavalyelőtt is – hat kilométeres utat jelentett. A programot akkor is az egyházmegye oktatási helynöke szervezte a NEK lelki felkészülésének részeként. Idén, mint annyi minden mást, ezt is alaposan megváltoztatott a járvány, így ebben az évben csak néhányan vehettek részt a gyalogláson. Ők azok, akik vállalták, hogy sok-sok társukat képviselve járják végig a hosszú gyalogtúrát, s közben imádkozva, énekelve erősítik önmagukban és másokban a tudatot, nem adhatjuk fel, hiszen ha kilépünk a komfortzónánkból, és jót, nemeset, önmagunk vágyain túlmutatót cselekszünk, az ezerszeresen megtérül.
„Keljünk útra, hogy életet merítsünk!” – hangzik a zarándokút mottója. És útra kelt a tizenöt ember. Lélekben mindegyikük kézenfogta még tíz otthonmaradt társát, s így, ebben a hatalmas, láthatatlan hálóban vezették végig őket a huszonhat kilométer minden lépésén.
Azt mondják, legyen bármilyen hosszú az út, egyetlen lépés sem hiábavaló, hiszen közelebb visz ahhoz, ami felé tartunk, és távolabb attól, ahonnan eljöttünk. A mai zarándoklaton ez a maroknyi csapat –vagy inkább ez az ezer ember – mind közelebb került valami nagyobbhoz, valami magasztosabbhoz. Akik fizikailag jelen lehettek, azok láthatták a felújítás alatt álló óföldeáki templomot, s részt vehettek a szentmisén is. Ám az elmúlt hónapokban számtalanszor kiderült, hogy nem kell testben ott lennünk valahol, ahol lélekben is elég. Hogy a szívünk és a lelkünk minden pillanatban a világ bármely pontján eggyé tud lenni Istennel. Nincs ennél nagyobb erő.
A magyar népmesékben sokszor megkérdezi a táltos a gazdáját: Hogyan repüljünk? Mint a szél, vagy mint a gondolat? A táltos végül a gondolatnál is sebesebben vágtázik, s egy szempillantás alatt odaér, ahol a hősnek dolga van – leginkább önmagával. Egy ilyen zarándoklat, ha nem is szempillantás alatt történik, az eredmény mégis az, hogy a hosszú út során pontosan oda érünk, ahol saját magunkkal találkozhatunk, a szívünkben pedig Istennel. Persze, ott van ő az első lépéseknél is, velünk ballag az aszfalton, árnyékot ad a fák mentén, meleget a nappal, vizet a kútból. Gondoskodik rólunk – a kovászról.
Igen. Isten mindig gondoskodik a kovászról – ezzel az üzenettel engedett útra bennünket Serfőző Levente.
A kis csapat zarándok ma történelmet írt. Útra keltek, hogy életet merítsenek. Most, hogy lassan látjuk a járvány végét, s ismét fellélegezhetünk, valóban életet merítünk abból a tudatból, hogy ezt is kibírtuk. Hogy a hit által megőrizhettük erőnket, bizalmunkat, tehettünk egymásért, s miközben testben eltávolodtunk, lélekben közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha.
Merítsünk minél többször életet egymás tekintetéből, egy templom csendjéből, egy embert próbáló helyzetből. Az élet maga a forrás. Minden kortya bennünk csörgedezik tovább, s lélekké, szeretetté válik. Ez vár minket minden út végén: önmagunk tisztára mosott képe.
Forrás: magyarkurir.hu
