Megszületett az első lajhár a Szegedi Vadasparkban

A közhiedelem szerint a lajhárok lassú állatok. Ez igaz is, de nem csak mozgásuk az, hanem anyagcseréjük is. A lassúságuk oka egyrészt, hogy főleg alacsony tápértékű, nehezen emészthető faleveleket fogyasztanak, másrészt mozdulatlanságuk a rejtőzést is segíti a ragadozók elől. Tekintélyes méretű fogaikkal és karmaikkal védekezni is tudnak, de a nagyragadozókkal szemben ez kevés. Jobb, ha nem is veszik őket észre, ebben segíti őket az, hogy a lassú állatokat a természetben benövi az alga. Valóságos kis minitársulás alakul ki így a lajhárokon, algával és számos rajta fejlődő, élő rovarral.

A vendégízületesek közé tartozó, tehát a hangyászokkal és tatukkal rokon lajhárnak régen sokkal több faja élt, köztük akadtak olyanok, amelyek elefánt méretűre is megnőttek – de ők természetesen nem fákon mozogtak. Van olyan feltételezés, hogy az amerikai megafauna egyik legnagyobb méretű faját, az óriáslajhárt a kontinenst a Bering-szoros (pontosabban akkor átjáró) felől meghódító emberek pusztították ki.

Keveset tudni arról, hogy mennyi kétujjú lajhár él vadon, mert nagyon nehéz felmérni a lombkoronaszinten rejtőző állatokat. Szerencsére kevésbé vadásszák, mint a tatukat és hangyászokat, amelynek oka az is, hogy egyes területeken tabunak számítanak. Európai állatkertekben körülbelül 300 egyedet tartanak a törzskönyvi program keretében.

Forrás: szegedma.hu, borítókép Endrédi Lajos