A magyarországi kommunizmus hóhérairól beszélgettek az Emlékpontban

A mai magyar társadalom 80-90 százaléka valamilyen értelemben vesztese volt az elmúlt száz esztendő bolsevik iszonyatának – állítja Kovács Attila újságíró, történelemtanár, történész, akinek új kötetét Hódmezővásárhelyen is bemutatták.

„A bolsevik iszonyat 100 éve. A kommunizmus Magyarországon 1919 – 1989 – 2019” címmel nemrég jelent meg Kovács Attila újságíró, történelemtanár, történész legújabb, hiánypótló monográfiája, melyet A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja alkalmából szervezett programsorozat részeként mutattak be a vásárhelyi közgyűjteményben. A szerzővel az Emlékpont történésze, Vincze Gábor beszélgetett.

Ami az indíttatást illeti, Kovács Attila elmondta, újságíróként az elmúlt másfél évtizedben számos nagyinterjút készített a kommunizmus még élő áldozataival, az 1956-os hősökkel, a recski munkatábor kínjainak, valamint a kuláküldözéseknek az elszenvedőivel. Gyakorló oktatóként pedig tapasztalta, hogy a fiatalok gyakorlatilag kevesebbet tudnak a bolsevik terrorról, az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, a megtorlásról, a Rákosi- és a Kádár-rendszerről, mint akár az ókori Rómáról, pedig szüleik, nagyszüleik abban az időszakban éltek. Úgy tapasztalta, nincs olyan igényes történelmi feldolgozás, monográfia, mely az elejétől a végéig, ha úgy tetszik: A-tól Z-ig megpróbálta volna áttekinteni a magyarországi kommunizmus történetét. 1919-től 2019-ig, hiszen Kovács Attila vallja, a bolsevikok szellemi örökösei ma is köztük élnek és rombolnak, még ha éppen demokratának és/vagy liberálisnak is nevezik magukat.

A könyv keretét az interjúk adták, a rendezőelv pedig a kronológia lett – hangzott el a rendezvényen. A történész az új kötet gyediségeként említette, hogy munkájában számos személy példáján keresztül szemlélteti: abszolút hamis az a konteó, hogy a Tanácsköztársaság kommunistáit a két világháború között elnyomták, hiszen Kun Béla és elvtársai közül rendkívül sokan igen komoly karriert futottak be a Szovjetunióban, többen tisztek is lettek, miután a szovjetek magyar túszokért cserében befogadták őket.

Szintén kiemelkedő jelentőséggel bír a könyv névmutatója. Ezzel kapcsolatban Kovács Attila megemlítette, fontosnak tartja, hogy a történelmi emlékezet ne említse egy lapon, semmiképp se mossa össze a hóhérokat és az áldozatokat. Névmutatója a magyarországi bolsevik iszonyat hóhérait, gyilkosait és rendszerkiszolgálóit: a terror működtetőit, kiszolgálóit, haszonélvezőit mutatja be rövid életrajzzal együtt: Aczél Györgytől (Appel Henriktől) Vas (Weinberger) Zoltánig. Mint kiderült, ez a precíz, számtalan adattal ellátott rész több hétig készült – pedagógusként a tavalyi nyári szünetben volt lehetősége összeállítani. E kutatómunka során bukkant arra az érdekességre, miszerint Kádár János a korábbi ismeretekkel szemben nem Csermanek János néven született, ez is felvett név, kutatásai szerint a kommunista vezetőt Czermanik vezetéknéven anyakönyvezték.

A vásárhelyi könyvbemutatón azt is tisztázta, miért maradt ki a „hóhérnévsorból” Nagy Imre. Kovács Attila elárulta, a mai, sokszor „túltolt módon pozitív” Nagy Imre-képnél ő sokkal árnyaltabban látja a vértanú miniszterelnök tevékenységét és szerepét. Interjúalanyai ugyanis felhívták rá a figyelmet: Nagy Imre kormánya idejében bizony csúcsra jártak a padlássöprések, és arról sem lehet vita, hogy százszázalékosan be volt kötve a szovjetekhez. Ezzel szemben a „mentségére” szolgálhat, hogy a végén – számításból vagy más okból – a „jó” oldalra állt, még kegyelmet sem kért a megtorlóktól a kivégzése előtt.

A kötetben az interjúk sorozata időrendben követik egymást, s mint a szerző hangsúlyozza, a napi politikától mentesen mutatják be a kommunizmus eszméjének folyamatos magyarországi jelenlétét. Arról is szó esett, a Tanácsköztársaság 133 napos története egészen a mai napig nem nyert átfogó, kritikai-monográfiai feldolgozást, a témáról megjelent az utolsó átfogó munka még ötven éve látott napvilágot. A szerző ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, a Tanácsköztársaság történetének feldolgozását a mai túlérzékeny világban az nehezítheti, hogy „sikamlós terepet” kell bejárniuk a történészeknek. Miközben ugyanis csak az igaz és tiszta beszéd vezethet előre a tudományban, a kutatásban is, sokszor azonnal méltatlan vádak érik azokat, akik példának okáért rámutatnak arra, hogy az 1919-es diktatúra, iszonyat főszereplői, a népbiztosok javarészt mely vallási közösséghez tartoztak. Pedig ahhoz, hogy a múltról őszintén és nyíltan beszélhessünk, hozzátartozik a tényszerűség, annak tagadása sehová sem vezet.

– A kötetet a megjelenés előtt csak abbahagyni tudtam, befejezni nem – világította meg végül, hogy maga a téma, a kommunizmus magyarországi története a további kutatások kimeríthetetlen tárháza. Arról is beszélt, a bolsevizmus legnagyobb nemzetellenes bűnei között tartja számon, hogy megroppantotta a nemzet ezeréves tartópillérét, a magyar parasztságot, mely a szerző szerint soha nem gyógyuló sebeket szerzett, és ugyanígy igyekezett kivégezni a vallást, az egyházat: a Reményik Sándor-i értelemben vett gerendáival, a templommal és az iskolával együtt.

A rendszerváltás utáni időszakról is szólva Kovács Attila leszögezte: a mai magyar társadalom 80-90 százaléka valamilyen értelemben vesztese volt a bolsevik iszonyatnak, még akkor is, ha esetleg ennek máig nincs tudatában „Egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmihoz hatvan év kell” – idézte a világhírű német szociológust, Ralf Dahrendorfot, hozzátéve: Magyarországon is legalább két-három nemzedéknyi időnek el kell telnie a kommunista diktatúra bukását követően, hogy érdemben megváltozzon a társadalom, a közgondolkodás.

Már ha elég lesz ennyi idő. Megemlítette ugyanis, elkeserítően kilúgozottnak látja a fiatalság nemzettudatát, szerinte nagyon gyengén kötődnek a hithez is, annál inkább fertőzi őket a liberalizmus közveszélyes mételye. A kötet megírásával, a kommunizmus, a bolsevizmus borzalmainak bemutatásával a maga részéről, a saját eszközeivel ezen kívánt és kíván változtatni.

A Kovács Attilával készült korábbi nagyinterjúnk ide kattintva olvasható.

Fotók: Gémes Sándor