Tar-Molnár Ágnes: Egyetlen gyermek sem születik olimpiai bajnoknak, de bármelyikből válhat az

Tar-Molnár Ágnes pedagógus. Jelenleg Budapesten dolgozik a IX. Kerületi Weöres Sándor Általános Iskola és Gimnáziumban igazgatóhelyettesként. A hódmezővásárhelyi származású tanárnő édesanyja példáját követvén lépett pedagógiai pályára. Ebből kifolyólag pályafutásának első éveiben sokak számára a helyi, közkedvelt tanítónő, Gizi néni lányaként vált ismertté. 2012-ben azonban „titulusa” átalakult. Ő lett ugyanis a londoni olimpián a 10 kilométeres nyíltvízi úszásban aranyérmet szerzett Risztov Éva édesanyja, aki a magyar bajnok elképesztő eredményével együtt egy ország számára vált közismertté. Mindez természetesen a végtelen anyai odaadásnak köszönhető, amit azokban az években a magyar emberek többsége is végigkísért.

De hogyan képes feldolgozni egy anya azt, hogy a két világra hozott gyermeke közül az egyik olimpiai bajnok lett? Egyáltalán, milyen életmódot követelt a sikerig vezető út? Hogyan élte meg a lánya bajnoki címe megszerzése előtti egymást követő kudarcokat? És pedagógusként vajon lát-e esélyt az utánpótlás kinevelésére? Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket veséztünk ki Tar-Molnár Ágnessel.

Kijelenthetjük, hogy Risztov Éva édesanyjának lenni tényleg már-már egy fajta titulus az Ön számára?

Meg kell mondanom őszintén, hogy mindez a számomra soha sem volt cél. Én elsősorban anyaként álltam be a lányom mögé, és kezdtem el őt támogatni a megálmodott célja elérésében. És mivel ezek a célok olyan célok voltak, amelyek mögé tudtuk a volt férjemmel együtt állni, nem volt kérdés, hogy az én feladatom az, hogy társa legyek mindebben. Kiemelném, hogy úgy az édesapja, mint én, – aki akkor, és azóta sem értek az úszáshoz – mögé álltunk és nem pedig mellé, vagy elé, nem húztuk, vagy toltuk őt, hanem követtük, kísértük, segítettük. Hátul álltunk, megfogtuk, ha esett és örültünk, ha örült. Azt viszont kár lenne tagadni, hogy a lányom és a köztem lévő kapcsolat nem volt mindig, minden helyzetben felhőtlen. Mert hiszen egy anya-lánya viszony sem az. Idővel aztán persze rájöttem, hogy hiába szeretnénk mi szülőként mindig, minden pillanatban a legjobbat a gyermekeinknek, ők egy tőlünk független, különálló és önálló lények, akik sokszor másképp éreznek és gondolkodnak, mint mi. Éppen ezért mi mindig csak egy valamit tehetünk: hiszünk abban, amit ők megálmodnak és támogatjuk őket a megvalósításban.

Mi volt a kapcsolatuk titka? Mert, hiszen ez köztudottan, és jól láthatóan is több volt, mint egy egyszerű, hétköznapi anya-lánya viszony.

Nos, azt hiszem a kendőzetlen őszinteség, és a rendszeres beszélgetés. Ez volt az, amivel egy olyan bizalmi viszonyt építettünk ki, amely mind a mai napig rendkívül erős. Én hittem neki, és benne, ő pedig ugyanígy bennem, és abban, amit megígértem vagy mondtam. Igyekeztem mindig hiteles lenni. Ellenben soha nem szóltam bele abba, hogy hogyan, mikor, kivel és mennyit edzeni. Egyrészt mert nem értettem hozzá, másrészt mert tudtam, hogy ez az edző feladata, akivel természetesen ennek ellenére azért egy állandó konzultálás folyt. Ezen a területen egyébként sokkal inkább az édesapja volt az, aki el tudta látni tanácsokkal, valamikori sportoló révén. Én azt hiszem ,az érzelmi biztonságot képviseltem.

Milyen életmódot követelt a sikerig vezető út?

Rögös egy út volt, tele egyaránt örömmel, sikerrel, fájdalommal, félelemmel és kudarccal. Ugyanis az Éviben mind a mai napig lakozik egy olyan szintű maximalizmus, ami miatt szinte soha nem tudta egy-egy megszerzett érem maradéktalanul boldoggá tenni őt. És ez azzal is járt, hogy nem, vagy csak nehezen tudott büszke lenni önmagára. Ezen még most is erősen dolgozik. Ahhoz, hogy ő 2012-ben a világ legjobb nyíltvízi úszójának mondhatja ma magát ,nekünk is nagyon sok áldozatot kellett hoznunk. Köztudott ugyanis, hogy az olimpiai cím megszerzése előtt ő már egyszer úgy döntött, hogy felhagy a medencés versenyúszással. Hét év után, amely egyébként sok szép eredményt hozott a számára, visszavonult, és élvezte az életet.. Nekünk pedig mindezt tolerálni kellett. Egészen addig ,míg újra úgy nem döntött, hogy ismét belevág. Ez az út viszont nagyon más volt, mint az addigi, és ezt ő is nagyon jól érezte, velünk együtt. Az viszont, hogy ő versenyúszó lett, sem az első, sem pedig a második nekifutásakor nem jelentett a számára semmiféle előjogot a családban. Vagyis, neki is ki kellett vinnie a szemetet, ki kellett takarítania a szobáját, össze kellett szednie a szennyest, és, ha éppen nem edzésre vagy versenyre sietett, akkor bizony ő szedett utoljára a levesből. Viszont, ha edzeni ment, vagy versenyre készült, akkor mindig, minden esetben és helyzetben ki volt szolgálva annak érdekében, hogy jól teljesítsen. Elmondhatom, hogy időben ismertettük a gyerekeinkkel a határokat, és ügyeltünk arra, hogy egyikük se lépje át azokat eszetlenül. Fontosnak tartottuk, hogy a földön maradjanak. Ennek köszönhetően ma kijelenthetem, mind a ketten azzal foglalkoznak, amivel foglalkozni szerettek volna. Ehhez viszont az kellett, hogy ne legyenek egymás előtt titkaink, és hogy mind a ketten felismerjék azt, hogy miben és mennyire jók.

Mit jelent az Ön számára 2012. augusztus 17-e?

Amellett, hogy elmondhatatlanul örültem, mérhetetlenül meg is könnyebbültem. Ugyanis ezek az évek hátizsákként ültek a vállamon. És ezt a hátizsákot úgy viseltem, hogy a cipelését nem én választottam. És bár a hordozása ugyan édes teher volt, mert, hiszen a gyermekem boldogsága érdekében vittem, mégis sokszor azt éreztem, képtelen vagyok rá, megfulladok. Aztán csaknem hihetetlen volt, hogy annak a hódmezővásárhelyi lánynak, aki egy egyszerű családban született és egyszerű neveltetésben részesült, megannyi próbálkozás és visszavonulás után is volt akkora hite és ereje, hogy újra nekifusson és megcsinálja. Számomra az a nap, a szó legnemesebb értelmében jelenti azóta is azt a bizonyos mindent. Ám a hátizsákot csak évekkel később, 2017-ben tettem le végleg, amikor úgy döntött, véglegesen visszavonul. Addig éjjel-nappal én is „úsztam” az ő általa meghozott döntések sokaságában .

Hogyan kamatoztatja jelenleg az elmúlt évek tapasztalatait és az akkor szerzett tudást?

Minden bizonnyal nem véletlen, hogy az az intézmény, ahol immár igazgatóhelyettesként dolgozom, először tanárnőként alkalmazott, úgy, hogy egy sporttagozatos osztály koordinálást is rám bízta, vagyis osztályfőnök lettem. Így aztán először egy hasonló körülmények között levő közösségben igyekeztem átadni a fiataloknak és az ő szüleiknek mindazt, amit én magam is megtapasztaltam. Ezt egyébként még most is űzöm. Valamint időnként előadást tartok olyan, Éva által szervezett eseményeken, ahol olyan szülők vannak jelen, akiknek a gyermekei az úszásban versenyszerűen jártasak. És, hogy mi az, amit ilyenkor zanzásítva megpróbálok átadni? Azt, hogy igen is bárhol, bármelyik magyar gyerekből válhat olimpikon, de csak akkor, ha azt ő maga akarja, és nem pedig a szülő vagy az edző . Bár az edzők véleménye és tudása nekünk, laikusoknak nem lehet megkérdőjelezhető, de az biztos, – tapasztalatból mondom – hogy a titok abban rejlik, hogy a gyermek akar-e a világ legjobbja lenni abban az adott sportágban vagy sem. Emellett pedig mindig felhívom a figyelmet arra is, hogy nem elég a fizikai felkészültség és az anyagi támogatás biztosítása,hanem ugyanennyire fontos az érzelmi biztonság megadása és a lelki, illetve mentális stabilitás is, amelyekben csak és kizárólag a szakértők tudnak segíteni.

Fotó: Risztov Éva hivatalos közösségi felülete