In Memoriam hódmezővásárhelyi Bessenyei-díj

Függetlenül és eltekintve attól, hogy mi és miért történt vasárnap este a BFMK-ban megrendezett Bessenyei-díjátadón, méltatlan és sok esetben rosszindulatú hozzászólások és vélemények lepték el a közösségi médiát. Többen azonnal azt követelték, a BFMK-t nevezzék át, kapja meg a régen használt PMK nevet. Volt aki még ennél is jobban sározta a város szülöttének emlékét, azt írta, Bessenyei Ferenc nem szerette – sőt utálta – a várost, volt aki azt írta, még a focicsapatba se választották be, mert nem szerették, csak kapufának választották be…

Pedig teljesen nyilvánvaló: Bessenyei Ferenc sohasem bántotta városát. Míg élt és holtában sem. Ha valakit megkérdeznek az országban, mondjon valakit Hódmezővásárhely híres szülöttei közül, biztosan elhangzik Bessenyei Ferenc neve.

A színészóriás nevét egyébként az egyik vasárnapi díjazott testvére is védelmébe vette, nevét, emlékét méltatlannak vélte bevonni az indulatos vitába.

És végül egy saját emlék. Volt szerencsém személyesen is találkozni, beszélni Bessenyei Ferenccel, bár sajnos nem sokszor. Húsz egynéhány évvel ezelőtt, fiatalon, a Rádió 7 szerkesztőjeként egy húsvéti műsorhoz kellett a színészóriással telefonos interjút készítenem. Nagyon izgultam, a beszélgetésre már nem is teljesen emlékszem – hiszen egy ikonnal, egy csodálatra méltó legendával kellett interjút készíteni. A kezdeti lámpaláz a telefonhívás végére teljesen eltűnt, mert Bessenyei Ferenc lelkes örömmel fogadta a hívást, szülővárosából, Vásárhelyről. A legnagyobb áhítattal, szenvedélyesen válaszolt a Vásárhelyről érkező kérdésekre, mesélt el történeteket, és még receptet is mondott. Majd az elköszönéskor – és erre világosan emlékeszem –  azt mondta: csókollak drága, ölelem a vásárhelyieket és végül csak annyit üzenek mindenkinek, ne törődjetek semmivel, örüljetek a tavasznak és menjetek ki a Népkertbe csókolózni… És a személyes találkozás alkalmával is ilyen volt,  – úgy gondolom ezt más is tanúsíthatja, – őszinte szeretettel parolázott minden egykori földijével…

részlet Deák Attila Bessenyei Ferenc című könyvéből: (hát beszélhet így valaki, aki nem szereti szülővárosát?)

1919 február 10-én Hódmezővásárhelyen, a városszéli Pál utcában, közel a híres Kincsestemetőhöz láttam meg a napvilágot. Egy valaha gazdag kereskedőkből álló, de születésem idejére – mintha csak kiszámították volna – teljesen elszegényedett, társadalom alatti családba születtem. Az élet pereméről indultam az emberek közé. Apám „bótos” kereskedősegéd volt (polihisztor is, mert mindenhez értett és mindent kibírt), anyám egykor nagyon gazdag állattenyésztő, állatkereskedő „kupec” családból származott. Apám, a bótoslegény, tizenhat éves korában ellopta. …

Az életben maradáshoz a makacsságot, azt hiszem, innen oroztam el. Mert azt éreztem: győznöm kell minden nap, mert ha nem, nincs rám szükség.

Hogy kezdődött? Hiszen, ha erre olyan könnyű volna válaszolni. Úgy szokott lenni, hogy valaki már gyerekkorában a padláson, meg a fészerben a többi pajtásával színházat játszott. Én nem. Vagy egy másik történetben csak azért lett valaki színész, mert a családja ellenezte. Engem ugyan nem tiltott, igaz, hogy nem is biztatott senki. Szegény anyám csak azon aggódott, hogy föl ne gyújtsam a házat, bánta is ő a többit. Egy-egy félszavából néha kivettem, hogy nagyon büszke volna rám, ha lenne belőlem valami vagy valaki. De ezt inkább csak a csodától várta, mert hiszen gyakorlatilag alig tehetett értem valamit a szűnni nem akaró tanácsain kívül, amiket persze – mint minden gyerek – én is elengedtem a fülem mellett. Mégsem volt teljesen hatástalan a sokszor elmondott intelem. Ezt onnan gondolom, hogy ha valamit csináltam, azt jobban akartam csinálni, mint más.

Azt például biztosan tudom, hogy a legnagyobb és a legszebb csillagsárkányom nekem volt az egész hódmezővásárhelyi Tabánban. Nem volt nehéz, mert az apám bótos volt. Sárkánypapír és sárkánymadzag volt elég. Csodálatos élvezetet jelentett felengedni nagyon magasra, majd elvágni a madzagot, futni utána, keresni és keresni. Közben a hatalmas papírsárkány igazi mesebeli sárkánnyá vált, és csodálatos dolgokat művelt a levegőben. Aztán ott voltak az izgalmas vadászkalandok. Legtöbbször sikerült is egy-egy rókavadászatból, ürgeöntésből vagy madártojás-szedésből győztesen kikerülni, és ha netán a fiúpajtásaimat az általam „elkövetett” vagy elvégzett dolog minősége nem tudta volna meggyőzni, úgy akkor „parlamentáris” vita következett, melynek vége irgalmatlan verekedés lett. S miután a helyi Tabánban, a Pál utcában kevés volt a hozzám hasonló vasgyúró, rendszerint nekem lett „igazam”. De azért ezek a győzelmek nem tettek elbizakodottá, és igyekeztem minőségi különbségeket tenni a dolgok között. Pontosan tudtam már akkor is, mikor vagyok igazságtalan. …

Már nagyobbacska gyerek voltam, amikor Vásárhelyre jött a Zoo cirkusz. Óriási hatást tett rám, teljesen felkavart. De itt is inkább az állatszelídítés izgatott. Szerettem volna tudni, hogy mi az a különleges erő, amellyel az állatszelídítő rendelkezik. Szerettem az olyan könyveket is, amelyek hasonló dologról szóltak. Képes voltam éjjel-nappal tanulmányozni őket. Mikor már azt hittem, mindent tudok, oroszlán után kellett néznünk. Pajtásaimmal tűvé tettük az egész körtöltést egy oroszlánért, de nem találtunk sehol. Maradt a kutya. Rininek hívták, szépen fejlett farkaskutya volt. Mi persze csak a „farkast” láttuk benne és nem a kutyát. Elég sokáig engedelmesen játszott velünk. Hogy mélységesen lenézett bennünket, az látszott rajta. Azt mondhatta magában „hadd játszanak ezek a kölykök”. Persze, ő sem unatkozott, és nem is járt rosszul. Enni is gyakrabban kapott, mert hiszen ez benne volt a „módszerben”. Sajnos a módszerben a fenyítés is szerepelt mint pedagógiai segédeszköz. Hát ez már nem tetszett neki. Aztán egy szép napon úgy megkritizálta a módszeremet, hogy itt-ott maradt rajtam ruha. Mégiscsak volt benne valami a farkas büszkeségéből. Azért sebeim gyógyulásával a cirkuszért való rajongásom nem múlt el. …

Szerettem tanulni, az iskolát nagyon tiszteltem. Mindent szívesen és lelkesen fogadtam be. A cserkész-, majd leventezenekarban több hangszeren is játszottam. Tagja voltam a Belvárosi Énekkarnak, hegedültem. Persze, gyakorlati dolgokkal is kellett volna foglalkoznom. Különböző mesterségeket tanultam, voltam kertész, cípőfelsőrész-készítő, szabó. …

Mindezt csak azért mondom, mert van, aki már a bölcsődében tudatosan színházat játszott. Az én játékaim a mindennapi gyerek játékai voltak. Talán ami mégis megkülönböztetett: a lázas keresés, a túlfűtöttség. Szerintem ez a lázas keresés – ami az egész gyermekkoromat jellemzi – a különböző szerepek tudat alatti átélése lehetett. A legkisebb dolgokból is hatalmas tragédiákat csináltam: Egy-egy elhamarkodottnak vélt anyai pofontól világgá mentem. Az iskolában egy igazságtalanul tett megjegyzés a legvégzetesebb állapotba tudott keríteni. Pedig mindent megtettem, hogy engem okkal ne bánthasson senki. Emlékszem: a latin prepozíciókat, konjugációkat úgy fújtam Szatmári tanár úrnak, mint a miatyánkot. Bangha tanár úr tornaóráin senki sem tudta úgy végezni a gyakorlatokat, mint én. Ennek ellenére néha hozzám vágta a csettegtetőt, mert a kézilabda-mérkőzésen valamelyik szabályt nem tiszteltem eléggé.

Soha nem a magam reális életét éltem. Mindig elvonatkoztattam magam a valódi szituációktól, és minden igazságtalanságért egy király bántódott meg bennem. Minden hősies vagy tiszta dolog azonnal magával ragadott.

A könyv akkoriban nem volt divat mifelénk, éppen ezért óriási élményt jelentett számomra. Mindig a könyv szelleme szerint próbáltam élni. Egyszer Tóth Tihamér Tiszta férfiúság című könyve került a kezembe, és attól kezdve teljesen szerzetesi életet éltem. Büszke voltam rá, hogy azt se tudom, merre van a tánciskola. Ebből kifolyólag azóta sem tudok táncolni. Majd később egy könyvet olvastam Paganini életéről. Csodálatos és titokzatos életregény volt. Olyanok voltak benne, hogy a temetőbe járt gyakorolni, és a sátánnal cimborált. Ma már tudom, hogy semmi sátán nem volt a dologban, csak módszeresen gyakorolt. De ettől a példától áthatva én évekig éjjel-nappal hegedültem. Szabó János bácsi, a mesterem is mindig azt mondta, hogy ebből az életből fiam nem lehet másképp kikerülni, csak ha valami rendkívülit csinálsz, hát gyakorolj! …

Bár gyermekkorunk legszebb tartózkodási helyét, a népkerti Műszínkör faépületét lebontották, mindig némi megilletődéssel megyek el a tér mellett, hiszen itt szorongtunk, ebben a csodavilágban, a kakasülőn, az állóhelyen, és figyeltük a színészeket. Mindent, mindent megnéztünk. Amikor a Cigányprímás című operett főhőse, a kedves, öreg Józsi bácsi a színpadon szomorúan, rezignáltan elbúcsúzott a hegedűjétől, én úgy beleborzongtam, hogy attól kezdve még szorgalmasabban hegedültem.

Volt ott egy katolikus ifjúsági liga, afféle önképzőkör, amit a papok vezettek. Egy Vásárhelyi nevű pap tartotta az előadásokat, aki nagyszerű ember volt. Játszottuk A vén gazembert, én voltam a címszereplő, mert nekem volt a legmélyebb hangom. Szép előadás volt. Azért lehetett ilyen ez a kör, mert óriási igény volt a kultúrára. A nézőtér mindig zsúfolt volt, állva néztük az előadásokat, mindenkit láttunk, akik később már partnerek lettek. Emlékszem: Fónay Márta, Madarász Laci, Rajz Jancsika – nagyszerűbbnél nagyszerűbb emberek, akik olyan tisztán és szeretettel csinálták a színházat.

Sráckoromban egy zenekarnak is tagja voltam. A cserkészzenekarból lett leventezenekarnak: Szabó bácsi volt a karmestere. Mindenki tanult valamilyen hangszeren, én akkor az összes fúvóhangszeren játszottam. Ezek olyan nagyszerű élmények. Végül is minden a színház felé terelt. Akkor fontos volt, hogy mindenki jól csinálja a dolgát, ellenkező esetben kifütyülték, kirúgták, abba kellett hagyni, nem volt mentség. Mentség, mint azóta van, ma mindenki mindent csinálhat egzisztenciális veszély nélkül.

Az iskolánk (ma a Hódiköt otthona) a templom mellett volt, innen jártunk hajnali misére, ahol sokat ministráltam. Amikor már énekeltünk, én már szólót is énekeltem. Tóth Lajos karnagy úr nagyon szép feladatokat bízott rám, ez azért volt különösen felejthetetlen, mert a kórusban a másik oldalon a lányok álltak. S az a nap már jó volt, ha sikerült elkapni egy-egy éneklő lány tekintetét.

Ez a kórus később is döntő szerepet játszott az életemben. Itt tanultam meg kottát olvasni, s itt ismertem meg a legszebb vegyeskari műveket, Orlande de Lassus, Haydn, Kodály, Bárdos, Palestrina kórusműveit. Mindez persze csak gyermekéletemet tette színessé, gazdaggá: igényt támasztott bennem, s egy más világba engedett bekukucskálni. De nem nyitott meg semmilyen ajtót. Jogot, lehetőséget sem adott többet, mint ami ennek a kórusnak volt.

16 éves lehettem, amikor az öntudatlan keresgélésnek hirtelen vége szakadt. Váratlanul meghalt az apám. Itt ért véget a gyermekkorom, a játék, az álmodozás. Át kellett vennem a család gondjait. A színház ekkor mint kenyérkereseti lehetőség is jelentkezett az életemben. A szegedi társulat éppen Hódmezővásárhelyen ütötte fel nyári állomáshelyét. Új világba kerültem, sajátos társadalmi és erkölcsi törvények közé! És rögtön úgy éreztem, hogy hazaérkeztem! A Pál utcai füves árokpart, a körtöltés, a Kincsestemető, az Agyag utcai iskola hirtelen mintha a múltba tűntek volna.

fotók és idézet: bessenyei.hu