Szenti Tibor: a Jóisten mindig a tenyerén hordozott

Szenti Tibor, író, néprajzkutató. Egy ember, aki mögött jóval több van, mint amennyit ez a két titulus takar. Egy ember, aki büszke hódmezővásárhelyiként, a világon egyedülállót alkotott. Egy ember, akit mindenki kedvel. 80 éves lett Szenti Tibor, Vásárhely büszkesége.

1939. november 9. Egy dátum, ami nem csak az Ön életében, de szülővárosa történelmében is nyomott hagyott. Milyen családból származik, mivel foglalkoztak az ősei?

Mind az apám, Szenti Tibor, mind az anyám, Körmendy Rózsa iparosok voltak. A család elég furcsa és szerteágazó. Az egyik dédanyámban például még kékvér is folyt, tekintettel arra, hogy az édesapja az akkori Császári és Királyi Hadseregnek az egyik ezredese volt, és megkapta a bárói rangot. A dédapám a nagymágocsi Károlyi-kastély mindenes technikusa volt, és úgy ismerkedtek meg dédanyámmal, hogy azok oda jártak vadászni. Dédapámat elbocsájtották, és szerelmével eljöttek Vásárhelyre. Ezt követően itt összeházasodtak, és boldog családi életet éltek. Ez volt az egyik ág.

A másik ág: a török hódoltság után, amikor teljesen elnéptelenedett egész Vásárhely és környéke, akkor visszavárták az elmenekült embereket, illetve német földműveseket telepítettek be. Az én őseim is így érkeztek, tehát tulajdonképpen német vér is van bennem. A precizitást és a küzdelmet tőlük örököltem.

Milyen volt a gyerekkora? Milyen tanulmányokat végzett?

’39-ben születtem, amikor Lengyelországot már lerohanták, és kezdték szétosztani. Az apámat csak úgy 5 éves koromban ismertem meg, tekintettel arra, hogy elvitték katonának. Addig azt sem tudtam, hogy van apám. Amikor visszatért, alakítottak egy férfi fodrászüzletet az egyik társával, és azt gondolták, hogy majd abból megélnek. Igen ám, csakhogy a Rákosi korszakban ezt egyből bezárták, ugyan úgy, mint szinte mindent. Apám érzékelte, hogy a fodrászszövetkezeten belül nem fog tudni megélni, ezért kilépett 2 hét után. Iparengedélyt nem adtak neki, ezért este, titokban kellett dolgoznia. Házról házra járt, és így vágta a páciensek haját. A gond az volt, hogy ebből megélni nem lehetett, hiszen a parasztemberek nem tudták pénzben kifizetni. A fizetségét sokszor pálinkában kapta meg, de attól én sem, és anyám sem lakott jól. Rettenetes körülmények között éltünk.

Amikor 1958-ban leérettségiztem a vásárhelyi Bethlen Gábor Állami Gimnáziumban, akkor a kiváló osztályfőnökünk, Körtvélyessy László azt mondta, hogy ne jelentkezzek sehova, úgy sem fognak felvenni, az E-betűs társadalmi besorolásom miatt. Mikor már nem volt más lehetőségem, kaptam egy mentőkötelet – a Jóisten mindig mellettem volt –. Az előző években alapítottak Óbudán egy egészségügyi iskolát. Érettségi után egy nagyon komoly felvételi vizsgával sikerült bekerülnöm. El is végeztem az iskolát, majd a Csongrád Megyei Köjálnál járványügyi ellenőr lettem, ahol 20 évet töltöttem.

Rengeteget foglalkozott/foglalkozik a paraszti életformával, a tanyavilággal. Honnan jött ez a szerelem?

A dédszüleimnek a tanyája Kopáncson volt, közel a világhírű Kökénydombhoz. Kisgyerek koromban nagyon nagy hatással volt rám, ahogy ők ott éltek. Láttam azt a szörnyű lepusztulást, ami akkor végbement. Amikor visszajöttem a pesti iskolából Vásárhelyre, akkor eszembe jutottak ezek az évek, és elkezdtem felkutatni ezeket a helyeket. Ráébredtem, hogy én igazán a paraszti őseimhez tartozom. Eleinte biciklim sem volt, gyalog jártam a földeket, hogy ugyan mi lett ezekkel a tanyákkal? Az első Köjálos fizetéseimből tudtam venni egy biciklit. Onnantól kezdve gyalog és kerékpárral jártam a határt. Elkezdtem föltérképezni a környékbeli tanyavilágot, és ebből született „A tanya” című könyvem, 1979-ben. Érdekes, hogy ez előbb jelent meg, mint ahogy diplomát szereztem. A budapesti iskolában ugyanis az első két év alatt nem szereztem diplomát, azonban amíg én Vásárhelyen dolgoztam, az intézményt Egészségügyi Főiskolává nyilvánították, így újabb két év tanulás után megkaptam a papírt. A könyvemet májusban mutatták be, a diplomaosztó pedig csak augusztus elején volt, úgyhogy hamarabb volt könyvem, mint bizonyítványom.

A feleségével hogy ismerkedett meg, mikor házasodtak össze?

Amikor pesti tanulmányaimból hazajöttem, próbáltam a rossz életkörülményekből menekülni, illetve úgy éreztem, hogy 20 évesen már ideje, hogy a saját lábamra álljak. Akkor máshogy néztem ki, mint most. 11 évig vívtam, aztán kajakoztam, súlyzóztam, úsztam; rendes férfialakom volt. A feleségem bátyjával együtt jártam elemi iskolába, és egyszer eljöttek hozzám. Én félmeztelenül jöttem elő a hátsó udvarból, hiszen ott súlyzóztam. Amikor meglátott, azt gondolta, hogy „Mi lenne, ha ő lenne a férjem?!” Az édesapja revizor volt az egészségügyben, és amikor a Köjálnál laboratóriumi asszisztenseket kerestek, sikerült elintéznie, hogy a tanfolyamok elvégzése után fölvegyék. Együtt dolgoztunk a Köjálnál, és így összemelegedtünk. Két év udvarlás után, 1963-ban házasodtunk össze. Két gyerekünk született: a lányunk, Csilla, 1965-ben, a fiunk, Tibor pedig 1967-ben.

Volt-e olyan történet a kutatásai során, amire a mai napig tisztán emlékszik?

A kutatásaim során találkoztam a vudu-halállal, vagy feladott élettel. 1980-tól az Erzsébet Kórházban higiénikusként és egészségnevelőként dolgoztam. Ott voltak olyan öreg emberek, akiket már megunt a család. Beadták a belgyógyászatra, hogy „gond van az öreggel”. Az orvosok meg is vizsgálták, és kiderült, hogy semmi baja nincs a bácsinak. Hazatelefonáltak, hogy minden rendben van, jól érzi magát a páciens, jöjjenek érte. De nem jött érte senki. Teltek múltak a napok, hetek, az öreg mindig szépen felöltözött – akkoriban egy héten csak háromszor volt látogatási lehetőség –, és mindig talált valami kifogást. Próbálta megmagyarázni, hogy miért nem jött érte a fia, vagy az unokája. De, amikor rájött, hogy ő érte már nem jön senki… Kiváló orvosok voltak akkoriban is a kórházban. Az egyik azt mondta nekem, hogy „Amikor azt látjuk, hogy a fény megtörik a szemében, attól a pillanattól kezdve hozathatjuk a legdrágább gyógyszereket, ha meg akar halni, meghal”. És ez a fajta vudu-halál még mindig köztünk van, most pontosan ugyan ez a helyzet.

Szenti Tibor az elmúlt 80 évben rengeteget szolgálta hazáját, szülővárosát. Egy interjúban nehéz is összefoglalni azt a 80 évet, amit Tibi bácsi megélt. Számtalan díj, kitüntetés, elismerés fűződik a nevéhez. A könyveiről már nem is beszélve! A kezdeti évekből, a teljesség igénye nélkül: „A tanya”, a „Parasztvallomások”, vagy éppen a „Paráznák”; illetve az idén kiadott vásárhelyi tanyai és pusztai témájú, három kötetes néprajzi és szociográfiai  dokumentum fotóalbuma, a: „Rekviem a hódmezővásárhelyi tanyákért”. Az egészségügyi könyvei sem elhanyagolhatóak, amelyekből 9 kötet is született.

Szenti Tiborban még ott a tűz, a szenvedély és a tenni akarás. Reméljük, hogy még nagyon sokáig hallgathatjuk azokat a történeteket, amiket mesél nekünk, vásárhelyieknek.

Isten éltessen, Tibi bácsi!

Fotók: Gémes Sándor