Az Orbán-kormány újabb külpolitikai győzelme, ami egyúttal közép-európai siker is

A külpolitika az Orbán-kormány egyik sikerágazata, a gazdaságpolitika mellett, ennek ellenére a közvélemény, sem a jobboldali, sem a baloldali, sem a semleges, politikailag nem elkötelezett közvélemény nem kezeli ezeket a tulajdonképpen a múlt század harmincas évei óta páratlan sikereket a valódi értékükön.

Az a külpolitikai erő, amit az Orbán-kormány fel tudott építeni a Medgyessy Péter-féle jelentéktelenség, és a gyurcsányi nevetségesség után, a közép-európai gondolat kiteljesítése és európai tényezővé emelése, a magyar államiság és a magyar nemzet túlélésének egyetlen esélye a teljes nemzeti, vallási és kulturális dezintegráció állapota felé tartó Nyugat-Európa szomszédságában.

Orbán Viktor és a Fidesz ugyanis Közép-Európa politikát csinál már rég óta és nem Európa politikát. 2010-ben ugyanis kiderült, és ezt a felismerést egyébként Angela Merkelnek köszönhetjük, hogy még egy formálisan jobboldali német kormány sem engedi meg a század részét sem annak egy jobboldali magyar kormánynak, mint amit Gyurcsány Ferencnek és a liberálisoknak megengedett. Most már kimondhatjuk, hogy a németek abban tűntek érdekeltnek, hogy a magyarországi befektetéseik pénzszivattyúi rövid távon a leghatékonyabbak legyenek, és egyáltalán nem érdekelte őket az, hogy a belső rablásban is elszabadult MSZP-SZDSZ kormány tevékenységének milyen következményei vannak a magyar lakosságra nézve. Sokkal realisztikusabban, mondhatni eufemizmus nélkül fogalmazva, pont annyira nem érdekelte őket Magyarország gazdasági, társadalmi, politikai stabilitása, a mi legalább alapszintű jólétünk, mint ahogy később például Ukrajna, Görögország, Románia lakosainak helyzete sem.

2010-re kiderült, értelmetlen Magyarország jövőjét kizárólagosan egy olyan politikai és gazdasági szövetséghez kötni, amely rövid távú profit érdekeit szinte sohasem rendeli alá stabilitási, társadalompolitikai és geopolitikai realitásoknak.

2010 óta egy Közép-Európa politika épül a V4-ek megerősödésével, annak a felismerésnek az alapján, hogy a geopolitikai realitás fontosabb, mint az ideológiai. Brüsszel nyilván nem Moszkva, de már majdnem annyira ideológiával átitatott a gondolkozása Brüsszelnek, mint Moszkvának és Brüsszel pont annyira érti és veszi figyelembe a „megszállási övezetének perifériáját”, mint annak idején Moszkva. Teljesen mindegy, hogy ez miért van így, de az világos, hogy soha többé nem bízhatunk meg annyira a Nyugatban, mint azt a kilencvenes évek naivitásában gondoltuk. Nem voltunk egyenjogú tagjai az Európai Uniónak és csak akkor lehetünk azok, ha Közép-Európa országai közösen, kiegészülve a szintén a geopolitikai realitásokat felismerő balkáni országokkal új politikai és gazdasági régiót, tömböt, szövetséget, érdekközösséget hoznak létre.

Ennek fényében kell értelmeznünk a magyar ellenzék EP választások utáni EU-s aktivitását és azt az elkeseredett utóvédharcot, amelyet a magyar nemzeti érdekek teljes negligálása érdekében folytattak ők és a Soros-hálózat az új európai vezetési struktúra felállítása során. A Soros-hálózat kifejezés nyilván egy leegyszerűsítő fogalom, hiszen az európai politikában számtalan hasonló erejű hálózat lobbizik gátlástalanul a gazdasági érdekeiért, de ennyire ideológia vezérelt, nyíltan politikacsináló, nemzetközi politikai pártként fungáló ágens nincs még egy. Nyugodtan nevezhetnénk akár Soros Internacionálénak is, ha a nemzeti kifejezés nem hangzana viccesen egy olyan szervezet nevében, amelynek tagjai nem bírnak etnikai (és sokszor nemi) kötődéssel sem. A magyar ellenzéki pártok külföldi pártok magyarországi tagszervezetei. EU-s pártok, amelyek a helyi választásokon indulnak, de mindent EU-s vagy globális szinten képviselnek, nem éreznek külön felelősséget a magyar választók iránt, mert ők egy nemzetek felett álló doktrínát képviselnek. Fontos megértenünk, hogy ők nem tudatos hazaárulók, mert nincs hazájuk. Hazafogyatékosok, nem is értik a szót. Összekeverik ezt az érzést a nagyvárosi élet univerzális szabályaival és lehetőségeivel egy csökevényes életérzéssel, amelyben a „mi” kifejezés teljesen mást jelent, mint nekünk.

A mai magyarországi ellenzék a mai magyar kormánynak nem belpolitikai, hanem külpolitikai ellenfele. Ezeknek a peremfeltételeknek a fényében kell tekintenünk azt a tényt, hogy a magyar EU biztos kezében maradt a bővítés- és szomszédságpolitikáért felelős biztosi poszt, miközben ez jó Magyarországnak, a jelenlegi magyar kormánynak, a V4-eknek, a balkáni régiónak. Ez egy rendkívül fontos eszköz arra, hogy a magyar kormány Uniós szinten is tudjon Közép-Európa politikát csinálni, olyan geopolitikai szükségszerűségeket figyelembe vetetni az EU-val, ami Brüsszelből, Berlinből nem létszik, vagy amiket nem akarnak észre venni. Nyugat- és Közép-Európa érdekei majdnem azonosak, de ideológiai értelemben egyre inkább széttartóak. Várhelyi Olivérnek lehetősége lesz arra, hogy elősegítse, tőlünk délre olyan stabil és fejlődőképes övezet alakuljon ki, amely Közép-Európa számára azt a funkciót látja el, mint amit Közép-Európa játszik a centrum országok számára.

Hatalmas feladat lesz úgy befolyásolni az EU-t, hogy az ne a térség ideológiai destabilizációját segítse elő a Soros-félékkel együttműködve, hanem inkább a politikai és gazdasági stabilitásában legyen érdekelt és tegyen is azért. Mert ez a felismerés az előző Bizottság vezetőinek gondolkodásából teljesen hiányzott.

Forrás: pestisracok.hu