Szuper Anya: Lázárné Megyeri Zita szerint a szuper anya egy láthatatlan tündér

Sorozatunk e heti alanya Lázárné Megyeri Zita, a hódmezővásárhelyi Németh László Általános Iskola és Gimnázium magyar–német szakos tanára, a Tiszta Szívvel Egyesület és Alapítvány elnöke, valamint a Korábban Érkeztem Alapítvány tagja. Zita asszony és férje, Lázár János egy tíz- és egy tizenöt éves fiút nevel. Megismerkedésüket a házasságkötés, majd a családalapítás követte. Mindkettejük számára egyértelmű volt, hogy kapcsolatukat ez koronázza meg, s teszi teljessé. Céljuk fiaik egészséges, nyitott és tiszta látásmódban való nevelése és megtartása.

Milyen mintát és környezetet adott Ön számára a szülői ház, a szülők, nagyszülők nevelése?

A szüleim és a nagyszüleim a világ legcsodálatosabb emberei, akik rendszerint arra törekedtek, hogy szeretetteljes és odaadó környezetben nőhessünk fel. Ebben a környezetben pedig nemcsak én, elsőszülött gyermek és unoka, hanem később a testvéreim és az unokatestvéreim is biztonságban érezhettük magunkat, bármikor szabadon találkozhattunk, játszhattunk. A nagyszülői és a családi házban is patriarchális rend uralkodott, vagyis a férfiak szerepe, ereje és szava érvényesült. Ennek ellenére a nagymamáim és az édesanyám mindig is példaértékűek voltak és maradnak a számomra, ugyanis minden szerepkörben, amelyben egy nő helyt kell, hogy álljon, maradéktalanul, becsülettel és példamutatóan helyt álltak. Ennek megtapasztalása már egészen fiatalon olyan vágyat ébresztett bennem, amely arra motivált, hogy olyanná váljak, mint ők. Olyan, már-már láthatatlan tündérré, akire mindig, minden esetben lehet számítani. Aki számára a gyermeki jólét és boldogság az első, és aki képes simulékony és mindenkor harmonikus maradni. A tapasztalat azonban azt mutatja – és ez, meg kell vallanom, igen sok esetben előny –, hogy nemcsak édesanyám, de édesapám karakterjegyeiből is ragadt rám. A megfelelő és kellő szigor valódi szeretetburokkal övezve igazán idilli gyermekkort biztosított.

Sikerült beépíteni ezt a fajta értékrendet és idilliséget a gyermekeik életébe is?

Azt gondolom, hogy igen. Mind a két fiunkat sikerült céltudatosságra, kölcsönös tiszteletre, közvetlenségre és nyitottságra nevelni ez idáig. Boldizsár 15 éves, gimnazista. Szegeden tanul, humán szakon. És bár a megjelenésében a férjem külső tulajdonságai fedezhetők fel rajta, a belső személyiségjegyeiben azonban már én is ott vagyok. Végtelenül maximalista és kitartó. Emellett pedig nagyon határozott. Bertalan, aki 10 éves, és Vásárhelyen tanul, sokkal inkább János belső tulajdonságait hordozza magában, jó problémamegoldó képességgel és kellő nyugalommal, már-már egy fajta lazasággal rendelkezik, de a mosolya az enyém. Mint minden szülő a lehetőségeihez mérten, mi is igyekszünk mindig, mindent biztosítani ahhoz, hogy kiegyensúlyozottak és boldogok legyenek. Ugyan az a környezet, amibe érkeztek, nem feltétlenül nevezhető átlagosnak, viszont számukra ez vált természetessé. Ennek ellenére rendszerint tudatosan azon dolgozunk, a férjem is és én is, hogy a gyermekeink életvitele semmiben sem különbözzön a kortárs gyermekek mindennapjaitól. Törekszünk rá, hogy idehaza ne a szerepeink és a hivatásaink határozzanak meg bennünket, hogy átlagos emberek módjára éljük meg a mindennapjainkat. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindez mindig olyan könnyen megy, mert nem így van. Éppen ezért a fiúk, akarva-akaratlanul is, nyitottak a közügyek iránt. Az érdeklődésük tágabb, és ezen területekre is szívesen irányul. Ezt szem előtt tartva szeretnénk példát mutatni nekik, és megtanítani, hogy a mi életünk semmiben sem különleges, egyszerűen csak más. Nekik ugyanúgy korán fel kell kelniük reggel, meg kell etetniük a kutyákat, segíteniük kell a bevásárlásban, el kell végezniük a rájuk osztott házimunkát, és rájuk is ugyanazok a szabályok és követelményrendszerek vonatkoznak az oktatási intézményekben, a különórákon vagy a sporttevékenységek végzése során, mint bármelyik másik gyermekre.

Akkor, amikor pedagógusként, vagy a vásárhelyi Tiszta Szívvel Egyesület és Alapítvány elnökeként, valamint a szegedi Korábban Érkeztem Alapítvány tagjaként emlegetjük önt, ki tud lépni a mögül, hogy Lázár János felesége?

Gyakran elmondom, hogy én nem egy politikus felesége vagyok, hanem az én férjem egy politikus. Akit már a megismerkedésünkkor a karizmatikusság és az erősség jellemzett. Mindig is hosszú távra tervezett és tervez mind a mai napig. Tele van ötletekkel és célokkal. Én pedig a társa, a partnere és a barátja vagyok ebben. Emellett a felesége. Anya. És olyan nő, aki vallja, fontos, hogy az ember megtalálja azt a szakmát vagy hivatást, amit szívvel-lélekkel űz úgy, hogy az ne csak a számára legyen jó és hasznos, hanem mások számra is egyaránt. Avagy a hivatásom gyakorlása és a karitatív tevékenységeim űzése során is – amelyek egyébként végtelenül megtisztelőek a számomra, ugyanis bizalmi viszonyon alapulnak – a partnerségre, és nem valamiféle hatalomgyakorlásra törekszem. Nincs ez másként a gyermeknevelésben sem. Állítom, hogy az együttműködések alapja az emberségesség, a realitások talaján való megmaradás és az őszinte kommunikáció. Fontos, hogy beosztástól, hovatartozástól és pozíciótól függetlenül képesek legyünk a véleményünk és a tények közlésére. Vagyis, számomra az imént felsoroltak mind-mind egy bizonyos hozzáállást és tudást igénylő szerepként léteznek. Mindegyiknek megvan a maga ideje és helye, így aztán szerencsére egyik mögül sem kell kilépnem.

Mind a hivatásának gyakorlása, mind az alapítványoknál való szerepvállalása és tevékenysége a gyermekekre, az ő fejlődésükre és megsegítésükre összpontosul. Mindezen felül, hogyan kapcsolódnak ezek egymáshoz?

A hivatásom és a karitatív tevékenységeim alapját is a bizalom és az empátia képezi. Mind a két alapítvány erős, határozott, aktív nőkből tevődik össze, akik a legkülönbözőbb sorsokkal és élethelyzetekkel rendelkeznek. Akik tele vannak jó és nemes ötletekkel. Olyan célokkal, amelyek megvalósítására nem tud az ember nemet mondani. A hivatásom gyakorlása során szintén az okoz örömet, hogy adhatok. Átadhatom azt a tudást, amit én magam elsajátítottam. Átadhatom a tapasztalataimat, és megoszthatom a véleményemet másokkal. Persze az, hogy hogyan lehet jól és helyesen oktatni, mindig nagy kérdés és komoly kihívás a számomra. Gyakran töprengek ezen. Ezenfelül mindez a mai napig rengeteg továbbképzést és önfejlesztést igényel.

Mit gondol, milyen egy szuper anya? Illetve ön annak tartja-e magát?

Számomra egy szuper anya olyan, mint amilyen az én édesanyám is volt. Az ő személye és típusa egy bizonyos láthatatlansággal járt, ami biztosított afelől, hogy ő mindig, minden helyzetben ott van, mellettem van és támogat. Vagyis a szuper anyára mindig lehet számítani, nincs olyan gond, ügy vagy baj, amit ne lehetne vele megosztani. A szuper anya egy nagyon fix, erős és stabil bázis. Ezen túlmenően az elfogadás, az ölelés és a szeretet az, amire építeni lehet és kell. Fontos, hogy biztosítsuk a gyermeket afelől, hogy bármekkora is a baj, és ő bármekkorát hibázott, mindaz biztosan megoldható, és nem számít. Hiszem, hogyha kellően nyitott szívűek vagyunk, akkor nem csak mi, szülők formáljuk értékrendjeinkkel és mintáinkkal a gyermekeinket, hanem ők is formálnak és tanítanak bennünket. Mindegyikük más-más csodálatraméltó gondolatot, elképzelést és hozzáállást hordoz magában, amelyek számomra gyakran irigylésre méltók. Úgy vélem, nem vagyok sem szuper, sem pedig tökéletes anya, de dolgozom azon, hogy minél közelebb kerüljek ehhez az ideálisnak tekintett mintához.

Fotó: Gémes Sándor