A hét embere: a Forró fazekasműhely vezetői világszerte népszerűsítik a vásárhelyiséget

A hét embereként ezúttal a hódmezővásárhelyi Forrókerámia – Forró fazekasműhely vezetőit, Ágoston Máriát és Forró Istvánt mutatjuk be.

A házaspár megismerkedése középiskolás korukra nyúlik vissza. Tanulmányaikat ugyanis mind a ketten az akkor még 602-es Ipari Szakmunkásképző Iskolában folytatták, kötelező gyakorlati oktatásukat pedig a Majolikagyárban végezték. Ezt követően útjaik csaknem húsz évvel később keresztezték egymást újra, minek gyümölcse a mind a mai napig szeretettel űzött hobbi és hivatás, a fazekaskodás lett.

Forró István 1986-ban létrehozta saját műhelyét, ahol később a párjával karöltve kezdetben mázatlan edényeket készített, és fatüzes kemencében égette ki azokat. A jelenlegi edények forma-, szín- és motívumvilága fokozatosan alakult ki. Köztudott ugyanis, hogy a hódmezővásárhelyi fazekasok messze földön híresek, ami nem másnak, mint az egykoron itt elsajátított mesterfogásoknak és képzéseknek köszönhető. Ezek nemcsak a tárgyakat, hanem egy kicsit mindig magukat a gyártókat is formálták úgy, hogy mindeközben egyedivé és stílusossá tették őket.

– Ismeretségünk középiskolás tanulmányainkra nyúlik vissza, ám ezt követően csaknem húsz évbe telt, mire útjaink újra keresztezték egymást. Mind a ketten az általunk kitanult mesterséget űztük, így aztán valahol egyértelmű volt, hogy az immár közösen taposott út alapkövei ezen hivatás alapkövei lesznek. Az akkor már meglévő tudásom és tapasztalatom a Marcsi által ismert technikák és ismeretek segítségével határozottan bővült. Bár már rendelkeztem saját műhellyel, ez a műhely és az abban zajló munka a kedvesem tudásával és fogásaival vált teljessé a 2000-es évek elején

– kezdte gondolatait Forró István fazekas.

Akinek nemcsak a magas gyakorlati oktatásra hangsúlyt fektető Majolikagyárban volt szerencséje magába szívni a tudást, hanem olyan csodálatos mestereknél is dolgozhatott, mint például Vékony Sándor vagy Mónus Sándor és Ferenc. Emellett pedig a budapesti iparművészeknek is korongozott, ilyen volt Bod Éva és Szemereki Teréz. Elmondása szerint a tőlük elsajátított rengeteg szakmai ismeret, trükk és technika mind-mind hozzátett ahhoz, hogy létrejöjjön az az egyediség, amivel a Forró fazekasműhely vezetője ma rendelkezik. De nincs ez másként feleségénél sem, ugyanis neki is kiváló mentorai voltak.

– Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen a hivatásunknak köszönhetően mindvégig olyan életet élhettünk, amely gazdagabbá és örömtelibbé varázsolta a mindennapjainkat. Csodálatos érzés olyan használati tárgyakat alkotni, amelyek mélyen hagyományőrző jelleggel bírnak. Az pedig külön nagy öröm számunkra, hogy minderre az ország határain kívül is kíváncsiak, mind a mai napig. Nemcsak vásárokra és különböző rendezvényekre visszük el értékesíteni a portékáinkat, hanem rendszerint meg is mérettetjük magunkat bizonyos versenyeken. Ez az, ami éltet és motivál bennünket. Elsajátítani valami újat, beépíteni az, és megmérettetni magunkat általa. Ettől válik a fazekasság izgalmassá. Ezek a versenyek mindig egy adott tematika köré épülnek, melyek arra ösztönöznek bennünket, hogy folyamatosan vizsgáljuk a környezetünkben élő, különböző társadalmi kultúrákat képviselők hagyományait és szokásait. El kell tudnunk sajátítani a mintákat, és vissza kell adnunk azokat az elkészített darabokon. Az évek során mindez a részemről kiegészült két egyéb tevékenységgel is, az egyik a mézeskalácssütés és -díszítés, a másik pedig a bútorfestés. Mind a kettőnek régre nyúló hagyományai vannak nemcsak itt Hódmezővásárhelyen, hanem a világ minden táján. Mind a két melléktevékenységnél nagyon fontos az egyedi motívumok és a népi hagyományok ismerete, ráadásul mindkettő rendkívül nagy precizitást és odafigyelést igényel

– fejtette ki Ágoston Mária fazekas.

Kiemelte, hogy a sok, környékbeli településen felül a határon túlon is mindig szeretettel fogadják őket, ami megtisztelő, de talán mégis arra a legbüszkébbek, hogy Firenzében és Milánóban is megmutathatták, mi sül ki a korongozásból. Arra a kérdésre, hogy ezen használati tárgyakat elkészültükkor mi az, ami igazán vásárhelyivé teszi, azt a választ kaptuk, hogy a motívumok.

– Munkáink a híres, sokak által ismert vásárhelyi motívumoknak és színeknek köszönhetően válnak megkülönböztethetővé. Tudniillik Hódmezővásárhelyen három tájegységet különböztetünk meg, és nem titok, hogy mi, fazekasok ezt a munkáink során maximálisan ki is használjuk. Ugyanis a tabáni, a csúcsi és az újvárosi tájegység mind-mind különleges jellegzetességgel és színvilággal bír, amit ma már gond nélkül és igen gyakran ötvözzük egymással, az igényeknek megfelelően

– ismertette Forró István.

Megtudtuk, hogy egy-egy remekmű elkészítése minden lépést magába foglalva, az időjárási viszonyok fejében két hetet, de akár egy hónapot is igénybe vehet, és kiderült, egyáltalán kik azok, akik nyitottak mindez iránt. Ezek pedig azok a személyek, akik őrzik és ápolják a hagyományokat. Akik szeretik az otthonaikban viszontlátni a különleges darabokat, és szeretnek hasznos, ám de annál mutatósabb ajándékokban részesíteni másokat. A lovas társadalmakban és a tanyákon élők körében is igen közkedveltek ezek tárgyak, melyeket leginkább vásárokon, rendezvényeken és fazekastalálkozókon van lehetőség megvenni.

– Az igazi sikerélmény a kemencéből való kiemelés pillanata. Nem titok ugyanis, hogy nem minden darab sikerül elsőre tökéletesen. A célunk viszont nem más, mint a maximálisan használható, szép darabok gyártása. Hiszen egy olyan hivatásra áldoztuk fel életünket, amely rengeteg fejlődést, fejlesztést és aprólékos munkát igényel, úgy, hogy mindeközben a háttere anyagilag rendszerint bizonytalan. Ez egy életforma, ami gyakorlatilag egyenlő egy hullámvasúttal. Az ebben rejlő kihívások és kincsek azok, amik inspirálttá tesznek minket több mint két évtizede. Tagadhatatlan persze az is, hogy máshoz nem is igazán értünk. Pont úgy, mint ahogyan a barátaink sem, akik szintén ezekben a körökben mozognak, és akikkel eszmecseréket és tapasztalatokat lehet futtatni és cserélni, egy fazekastalálkozón, -rendezvényen vagy akár -versenyen. De mi így vagyunk elégedettek

– mesélte Ágoston Mária kézműves.

A házaspár csillogó szemei és lelkesedése volt az, ami a beszélgetés során egyértelművé tette, hogy bizony, ha újrakezdhetnék sem csinálnának semmit másképp. Elégedettek és boldogok azzal az élettel, amely megadatott nekik. Talentumaikat kihasználván járják a környéket, szorgalmasan dolgoznak, és elmondásuk alapján ugyan hol könnyebben, hol pedig nehezebben, de talpon maradtak a szakmában és a versenyben, boldogan élnek! Állítják, mindenük megvan, amire szükségük lehet.

– Végtelenül nagy öröm és szabadság a számunkra, hogy soha egyetlen egy percet sem kellett beskatulyázva megélnünk. Számunkra a boldogságot nem az anyagi, hanem az eszmei és érzelmi értékkel bíró javak adják. Kijelenthetjük, hogy ebből a szempontból gazdag emberek vagyunk, ugyanis amikor csak tehetjük, utazunk, ismerkedünk, dolgozunk, jókat eszünk és iszunk, mindeközben csodás tájakat látunk, egyszóval élünk. A szépség a kiszámíthatatlanságban rejlik. És bármennyire közhelyes is, a mottónk nem más, mint hogy semmit sem hagyhatunk ki az adott lehetőségekből, az adott pillanatban, mert nem tudhatjuk mikor ér véget az életünk

– zárta gondolataikat a háziasszony.

Fotó: Gémes Sándor