Puccini egyfelvonásosai érkeznek a szegedi Nagyszínházba

A köpeny

„Nem vagyok operarendező – annak ellenére, hogy kiskorom óta az akarok lenni, és hivatásos rendezőként is foglalkozhattam vele már többször is –, ezért olyan nekem operával dolgoznom, mint egy szafari-parkos kirándulás. A műfaj iránti rajongásom ugyanaz a gyermeki érzés, mint a vadállatok megcsodálása. A Szegeden készült Sly annak idején remek közös munka volt, már csak azért is, mert én azok közé tartozom, akik szerint a színházcsinálás értelme az együtt töltött minőségi idő. Az előadáskor ugyan másokat is bevonunk ebbe a közösségbe, a nézőket – de ugyanúgy az együtt töltött idő a lényeg, nem a produkció. Az csak… egy következmény. A sok közül egy. Ha a próbaidőszak alatt együtt töltött idő minőségi volt, akkor annak a végeredménye is az lesz – ez a naiv elképzelésem.” – mondta Göttinger Pál.

A rendező hatéves korában látta A köpenyt az Operaházban. Az élmény nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ma színházzal foglalkozzon, sőt ő maga rendezze a darabot, melyet remekműnek tart. „Sűrű, mellébeszélés nélküli, mégis gazdagon és mély rétegekkel színezett képe annak, hogy kap sebet a másik emberbe vetett hit bizonyossága. Teljesen megbízunk a másikban, odaadjuk magunkat neki – és aztán egyszercsak, minden átmenet nélkül bizonyosak leszünk benne, konkrét bizonyíték nélkül is, hogy méltatlan a bizalmunkra. Mind a két bizonyosság olyan erős, olyan megkérdőjelezhetetlen, hogy az átbillenés pillanatát nem bírja ki az ember pszichéje. Utána kétségbeesik, nyüszít, kegyelemért könyörög – vergődik és pusztít egyszerre.”

A színpadra állítás során a cél ennek a másodpercnek, az átbillenés pillanatának előkészületeiről, megtörténtéről és következményeiről szóló, hagyománytisztelő előadás létrehozása, a történetmesélésre és a katasztrófához vezető szereplőkben végbemenő személyiség-roncsolódásra fókuszálva.

Gianni Schicchi

„A Triptichon darabjaiban nehéz megtalálni a közös pontot. Vagyis: meg lehet kísérelni, de a talált magyarázat mindig csak az adott produkció gondolatmenetét fogja megtámogatni – nem tud egyetemes magyarázattá előlépni. A szegedi előadás-párban a skála két végét fogjuk majd meg, vagyis nem az összekötő kapcsot keressük, hanem a távolságait, különbségeit kutatjuk majd a próbatermi munkában. A lélektani realistának is nevezhető, ember és ember megengedhetetlen mondatváltásait taglaló, lelküket a sajátunkéval együtt kiforgató sötét verizmustól a könnyűkezű karikatúráig jutunk el kétszer szűk egy órában.” – véli a rendező.

Az operarendezés emberábrázolásra kevéssé alkalmas, ugyanis a műfaj nagy képekben, kifeszített pillanatokban, tíz percekre kirészletezett (egy valós történetben egy másodperc alatt lezajló) fordulatokban, hangosan elmuzsikált belső történésekben gondolkodik. A Gianni szereplői ráadásul első ránézésre nem sok titkot rejtenek. Azt mondják, amit gondolnak, motivációik világosak, replikáik átlátszóak, ármánykodásaik nevetségesek. Mintha kabarészereplők lennének, nem is emberek. Ez az ábrázolásmód nem engedi a másik darabnál lehetséges (és élvezetes) indítékok, belső ívek szálazgatását, az állandó kétesélyességet, hanem nagy formákban kell gondolkodni, erős gesztusokban, kapzsiságról, alávalóságról, másokon átgázolásról, semmi-sem-drága győzni akarásról kell beszélni úgy, hogy ne legyen az egész didaktikus – és lehetőség szerint szórakoztató is maradjon. Erről a munkamódszerbeli különbségről, a két darab két féltekéjéről szólnak majd a szegedi munka a próbafolyamat hetei, és ezen kutakodásuk állását tárják majd a közönség elé az alkotók.

„Ahogy A köpeny mardosó kételyéről, úgy a Gianniban felbugyogó emberi senkiháziságról is mindenki tud valamennyit, ha őszintén magába néz. Ha úgy tudjuk intézni, hogy ezekért a felismerésekért ne meggyűlöljük magunkat és a mellettünk lévő embereket, hanem megnyugodjunk együtt, és megkíséreljünk tovább lépni – akkor jól végeztük a dolgunkat.”

(Forrás: Szegedi Nemzeti Színház)