Nagy István: mindig hű maradtam a hazámhoz, a városomhoz és a gyógyításhoz
Nagy István vásárhelyi háziorvos immár 55 éve él hivatásának, amely az életmentésről és a közjó szolgálatáról szól. Élményekkel és tapasztalatokkal teli kalandos élete végtelenül példaértékű és tiszteletreméltó. Nem titok azonban az sem, hogy a keresztény értékrendet képviselő doktor pályafutását mindvégig átitatta a politika. Éppen ezért számára soha sem volt kérdés, kiáll-e a hazájáért, ahol mind a mai napig szeretettel él és gyógyít.
Másfél hete annak, hogy Hódmezővásárhelyen kiosztották az idei Boldog Gizella-díjakat. A Polgári Hódmezővásárhelyért Alapítvány immár második alkalommal ítélte oda Hódmezővásárhely leghűségesebb polgárainak az elismerést, amivel immár Joó Erzsébet újságíró és Nagy István háziorvos is büszkélkedhet. Az alapítvány 2018-ban azon köztiszteletben álló személyek elismerésére hozta létre a város iránti hűséget szimbolizáló díjat, akik példamutató polgári gondolkodásukkal vagy hosszú időn át folytatott munkásságukkal kimagasló érdemeket szereztek, a közösség megbecsülését kiérdemelve. Az anyagi elismerés mellett díszes oklevéllel és emlékplakettel járó díj Boldog Gizella királynéról, Szent István király feleségéről kapta nevét. A több ezer hódmezővásárhelyi polgár szavazata alapján odaítélt elismerést Kószó Péter, az alapítvány kuratóriumának elnöke és Lázár János, a térség országgyűlési képviselője adta át a Bessenyei Ferenc Művelődési Központban. Ennek apropóján kérdeztük a megtiszteltetésben részesített háziorvost, Nagy Istvánt.
Hogyan érintette, mikor megtudta, hogy 2019-ben Önnek ítélték oda a Boldog Gizella-díjat?
Őszintén szólva nem hittem a fülemnek, amikor értesítettek efelől! Természetesen nagyon örültem, és végtelenül megtisztelve éreztem magam. Jólesett az elismerés, amit az immár 55 éve végzett tevékenységemért kaptam. Számomra már rendkívül korán, gyermekkoromban egyértelmű volt, az lesz a hivatásom és a küldetésem, hogy gyógyítsak és életeket mentsek. Ennek szenteltem az egész életemet, éppen ezért meghatározó egy-egy ilyen kitüntetés.
Ütközött-e akadályokba az úton, amelyet ez idáig bejárt?
Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis annyira elhivatott voltam a szakmám iránt, hogy nem okozott gondot semmilyen, azzal járó változás sem. A feleségem és a gyermekeim is nagyszerűen alkalmazkodtak az adott helyzetekhez és kihívásokhoz. Sok mindent láttam, és sok mindent megéltem. Bár a világgal együtt a szakma is gyors ütemben fejlődött és változott, én megpróbáltam az értékrendemnek megfelelően járni az utamat.
1958-ban kitűnő eredménnyel érettségiztem, és felvételt nyertem a Szegedi Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karára, ahol 1964. szeptember 26-án avattak orvossá. Az orvosi pályafutásom ezt követően a Gyulai Megyei Kórházban vette kezdetét, majd 1965 szeptemberétől a Vásárhelyi Kórház röntgen osztályára kerültem. 1968 októberében szakvizsgát tettem radiológiából. 1968-69-ben másfél évig a Szegedi Kórházban is dolgoztam Takács tanár úr mellett, akitől nagyon sokat tanultam, és akinek rengeteget köszönhetek. Aztán 1969-től 1973. november 15-ig ismét a Vásárhelyi Kórház röntgen osztályán tevékenykedtem, ahol többek között bevezettem a kontrasztos röntgen érvizsgálatokat. Egészen pontosan 120 beteget vizsgáltam, akiket a néhai Kenyeres István barátom operált meg. Ezekben az években tudományos munkákkal is foglalkoztam. Cikkeket jegyeztem a Magyar Radiológiában, előadásokat tartottam, és rendszerint tudományos üléseken vettem részt. Így vált a szakmai berkekben egyre nagyobbá az ismertségem, minek köszönhetően 1973 nyarán meghívtak a Kapuvári Járási Kórház Röntgenosztályának osztályvezető főorvosi állására. 1974. április 1-je óta pedig körzeti (háziorvosi) orvosi tevékenységet folytatok. Másfél évig Jászszentlászlón, kilenc évig pedig Akasztón éltünk. Ám 1984. szeptember elseje óta ismét szeretett szülővárosomban dolgozom, Susánban, a Tornyai utcai rendelőben gyógyítom a pácienseket mind a mai napig. Természetesen minden egyes hely, osztály és pozíció megkívánta a felelősségteljes munkát és az akadályok leküzdését, amelyek a legtöbbször politikai kihívások, problémák voltak.
Ha már itt tartunk, milyen szerepet tölt be az életében a politika?
1940-ben láttam meg a napvilágot, tehát azt mondhatom, hogy születésem óta meghatározza az életemet: minden változást megéltem az elmúlt 79 évben, ami a magyar történelemmel járt. Büszkén jelenthetem ki, hogy hű maradtam a hazámhoz, és igyekeztem mindig mindent megtenni annak érdekében, hogy jó szolgálja legyek. 1956-ban például a társaimmal egyetemben én magam is az életemet adtam volna a hazáért. Szilárdan és határozottan vállaltam és képviseltem az értékrendemet, és mindig bátran vallottam a politikai nézeteimről. Rendkívül fontosnak tartom, hogy minden időben kiálljunk az igazságért és az egészséges, jó gondolkodásért. Éppen ezért a mai napig foglalkozom a politikával. Nagyon szeretném, ha nemcsak az ország, hanem a városom is újra a kultúráját megőrző, ép, békés politikai nézeteket valló, nyugalomban és folyamatosan fejlődő hely lenne újra. A tapasztalatok azt mutatják, hogy csak és kizárólag ilyen körülmények között gördülékeny és zökkenőmentes az élet, csak így lehet évről évre előrelépnie egy településnek és közösségnek.
A politika mellett a sport szeretete is végigkísérte életpályáját. Mit kapott ettől?
1952-től versenyszerűen űztem két mozgásformát is. Mégpedig először versenyúszó voltam, egészen 1972-ig. Akkoriban Magyarországon az úszás és a vízilabda egy szövetség alá tartozott, éppen ezért természetes volt, hogy a versenyúszással együtt vízilabdáztam is. Első edzőm Bánki Horváth Béla volt, aki 1956. december 31-ig segített a sikerek elérésében, majd 1957. január 1-től Török Sándor vett a szárnyai alá. Ez a két évtized sok-sok élménnyel, örömteli perccel, eredménnyel és sikerrel gazdagított. Mindemellett ami legalább ilyen fontos: egészséges életmódra nevelt, ami a mai napig kitart, és érzteti hatását. Azt kell mondjam, a mai világ és a mai fiatalok legnagyobb vesztesége éppen a sport, a mozgás, valamint és a helyes táplálkozás hiánya.
Említette, hogy nyolcvan felé közeledve is aktívan gyógyít. Hogyan és mivel telnek a napjai?
Számomra a legnagyobb öröm, hogy 1984. szeptember elseje óta szeretett szülővárosomban dolgozom, Susánban, a Tornyai utcai rendelőben gyógyítom a pácienseket, akikkel továbbra is igyekszem megtalálni a közös hangot. Boldog vagyok, hogy mindig mindenkivel jól kijöttem, annak ellenére, hogy nemcsak a betegek, de a problémáik is sokfélék. Megfelelő empátiára és türelemre van szükség ahhoz, hogy az ember gyógyítani tudjon. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha senki nem élt vissza az odaadásommal és az áldozatokkal, amelyeket gyakran meg kellett hoznom. Sőt, az én életemben is akadtak kudarcok és sikertelenségek, szerencsére azonban nem túl sok. A családom azonban mindig segített abban, hogy átlendüljek a bajokon. Óriási boldogság, hogy 1998. december 31-e óta a feleségemmel együtt nagyszülőknek mondhatjuk magunkat. Ugyanis ekkor született meg első unokánk, Eleonóra, majd 2000. április 4-én Mátyás is megérkezett a világra. Azóta minden szabadidőmet a legszívesebben velük töltöm.
Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, elégedett a pályafutásával, az életével?
Talán szerénytelenül hangzik, de azt mondhatom, hogy igen. Büszke vagyok arra, hogy megkaptam az aranydiplomát, mert ötven éven át gyógyítottam. Nagyon szeretném majd a gyémántdiplomát is átvenni orvossá avatásom hatvanadik évfordulóján. Emellett igen megtisztelő a Boldog Gizella-díjis, mellyel szülővárosom közössége mondott köszönetet a munkámért, nagyon hálás vagyok érte.
Fotó: Gémes Sándor
