A hatrongyosi tanyaiskola utolsó tanítója: Olyan embereket neveltek itt, akik igaz emberek lettek!

A nagy forróság ellenére sokan tették tiszteletüket az egykori tanulók közül, hogy együtt felidézzék azokat a csodás emlékeket, és azt a szorgalmas, dolgos tanyavilágot, amely egykor jellemezte azt a területet, ahol éltek.

A megjelenteket először Osztás Istvánné köszöntötte, majd Kapu Pálné Mártika néni, az iskola utolsó tanítója keltette életre beszédével a régmúltat, egy már letűnt világot.

Osztás Istvánné

„Hallom ezt a szót, hogy hatrongyos, és legelőször az épület jut az eszembe. Látom magam előtt az épület teljes egészét az ártézi kúttal, a rácsos ablakokkal, a hatalmas diófákkal a bejárattal, az udvarral. Utána következik az a sok – sok esemény, boldog nap, ami itt lezajlott. Még ma is érzem a lábaimban a lépéseket, amelyeket megtettem az iskoláig” –mondta elérzékenyülve Mártika néni.

Felidézte, Hatrongyos tele volt tanyával, szorgalmas emberekkel, akik nemcsak dolgoztak, hanem gondolkodtak, a jövőbe láttak, a jövőért dolgoztak, gyerekeik, családjaik voltak. Ezek az emberek a jó időben a földeken voltak, ősszel, a tanyai olvasókörökben összejöttek, kinyílt a tudatuk a világ felé, gondolkodtak. Eldöntötték, hogy iskola kell. Az elhatározás találkozott Klebelsberg Kunó miniszter terveivel, aki tudta, hogy a megnyirbált Magyarországot csak tudással és tanult emberekkel lehet megtartani, és el kezdett iskolákat építeni, köztük itt, Hatrongyosban is.

Kapu Pálné Mártika néni (balról)

„Az itt élők soha nem jajgattak, egyetértésben, szeretetben éltek itt. Az iskola szelleme megegyezett a családok szellemével, azonos célért küzdöttek. Olyan embereket neveltek, akik igaz emberek lettek. Megtanultak dolgozni, istenhívő, szeretetre képes emberek voltak. Mindig számíthattunk egymásra” – folytatta visszaemlékezését Mártika néni.

Az iskola a 2. világháborút is túlélte, nem fogytak el a gyerekek, itt maradtak. Mindig volt tanító, aki idetalált, és jól érezte magát- hangzott el.

A háború után azonban megnyirbálták az iskola tudatát, elvették a szülőktől a földet, volt akitől a tanyát is, üldözték a kulákokat, meghurcolták, börtönbe zárták őket. Mindenki, aki elbírt menni és fiatal volt, elmenekült. Az iskola így elnéptelenedett.

„Soha nem felejtem el azt a magányt, ami akkor tört rám, mikor bezártam az iskola kapuját” – idézte fel könnyes szemmel Mártika néni, majd szomorúa hozzátette,  a Hatrongyosi Általános Iskolát egy tollvonással eltörölték a föld színéről, úgy, hogy senkit nem érdekelt, mi lesz az elmenőkkel.

„A szeretetből és összetartásból itt van ez az emlékhely. Egy évtized elmúlt, mire ki tudtam jönni, nem tudtam elképzelni, hogy nincs iskola. A szekrényemben egy marék földet és egy téglát őrzök belőle. Ennyi maradt meg nekem az iskolából. De amíg mi vagyunk, élünk, szeretettel gondolunk rá és egymásra vissza” – zárta gondolatait.

A megemlékezésen részt vett Benkő Zsolt, a Fidesz 10-es választókörzetének képviselőjelöltje is, aki ünnepi beszédében megköszönte a meghívást és azt, hogy évről évre, el nem múló szeretettel ápolják az iskolának és annak a régi tanyavilágnak az emlékét, amely egykor körbevette a várost. A képviselőjelölt hozzátette, a tanyavilághoz személyes kötődése is van anyai nagyszülei lévén, akik Csókáson éltek, és ott is volt egy tanyasi iskola. Benkő Zsolt felidézte, néhány évvel ezelőtt a képviselőtestület ennek a területnek éppen azért adta a Hatrongyosi nevet, hogy ezzel is megőrizzék az egykori iskola és a régi, tanyasi világ emlékét.

A beszédek után megemlékeztek a már elhunyt diáktársakról is a megjelentek, majd a 13 évvel ezelőtt létrehozott emlékhely koszorúzására került sor, ezután pedig vidám beszélgetések következtek.

Mi is beszélgettünk a diákokkal emlékeikről, akik meghatódva, de vidáman idézték fel itt töltött éveiket. Tóth Sándor, aki 8 éven át járt bátyjával az iskolába, elmesélte, minden nap két és fél kilométert gyalogoltak, hogy beérjenek. Hóban, szélben, sárban is, még biciklijük sem volt akkoriban. A kútnál kellett megmosni csizmájukat, csak tiszta lábbelivel mehettek be a terembe. A tanítók szigorúbbak voltak, mint napjainkban, de Sándor bácsi úgy látja, több tiszteletet is kaptak a diákoktól. Arról is beszámolt, hogy nagyon jó volt a közösség, szerették és becsülték egymást. Felidézte, a tanítók kisgyerekeire a szünetekben gyakran ők maguk vigyáztak. „Családias légkör volt, ahol nem voltak különbségek egymás között, nem számított, kinek, milyen ruhája van, mindenki egyformán értékes volt” – zárta gondolatait a 81 éves Sanyi bácsi.

Tóth Sándor (balról a második)

A Hatrongyosi Általános Iskolát 1905-06-ban építették, és 1979-ben bontották el. 2007-ben egy emlékművet állítottak az intézmény helyén – Osztás Istvánné kezdeményezésére. Osztás Istvánné – azóta is – minden évben aktívan ápolja az emlékek fennmaradását, ugyanis az emlékű állítása óta a Hatrongyosról elszármazottak minden évben megemlékezést és koszorúzást tartanak a helyszínen.

Az eseményen készült Galéria