Joó Erzsébet: számomra az újságírás a szakmai kalandokról és élményszerzésről szólt
A hús-vér emberi történetek, valamint az érdekességek, az újdonságok éltették pályafutása során a legendás vásárhelyi újságírónőt, aki mindig abban hitt, írásai akkor lesznek hitelesek és objektívek, ha maga is tanul belőlük. Draskovitsné Joó Erzsébet néhány nappal ezelőtt vehette át a Polgári Hódmezővásárhelyért Alapítvány által immár második alkalommal odaítélt, Hódmezővásárhely leghűségesebb polgárait elismerő Boldog Gizella-díjat.
Az alapítvány 2018-ban azon köztiszteletben álló személyek elismerésére hozta létre a város iránti hűséget szimbolizáló díjat, akik példamutató polgári gondolkodásukkal vagy hosszú időn át folytatott munkásságukkal kimagasló érdemeket szereztek, a közösség megbecsülését kiérdemelve. Az anyagi elismerés mellett díszes oklevéllel és emlékplakettel járó díj Boldog Gizella királynéról, Szent István király feleségéről kapta nevét. A több ezer hódmezővásárhelyi polgár szavazata alapján odaítélt elismerést Kószó Péter, az alapítvány kuratóriumának elnöke és Lázár János, a térség országgyűlési képviselője adta át a Bessenyei Ferenc Művelődési Központban. Ennek apropóján kérdeztük a megtiszteltetésben részesített újságírónőt, Joó Erzsébetet.
Mindössze néhány napja annak, hogy a Polgári Hódmezővásárhelyért Alapítvány Boldog Gizella-díjban részesítette. Milyen érzések kerítették hatalmukba, mikor kiderült, hogy az idei évben ön lesz az egyik, aki megkapja ezt a kitüntetést?
Megtisztelve éreztem magam, mikor értesültem róla, hogy több évtized munkáját ilyen méltó módon zárhatom le. Rendkívül örültem, és tagadhatatlan, egy pillanatra el is bizonytalanodtam: valóban megkaptam ezt a rangos elismerést, hiszen már jó ideje visszavonultam a közélettől. Számomra az újságírás minden időben élmény, bár nem könnyű munka volt, azzal az alapvető céllal, hogy az olvasók igényeit minél gyorsabban és hitelesen szolgáljuk ki. A díj pedig azt bizonyítja, hogy ez egykoron igenis fontos volt! Márpedig nőként abban az időben sem volt könnyű egyszerre, egy személyben újságírónak, vezetőnek, családanyának és feleségnek lenni. Az a három évtized, amit a megye, de mindenekelőtt a szülővárosom hírközlésének és tudósításának szenteltem, sok áldozatot követelt amellett, hogy élményekkel gazdagított. Tettem a dolgom, soha sem vártam ezért kitüntetést vagy elismerést, számomra ez volt a természetes, ez volt maga az élet. Mégis öröm számomra, hogy ezzel a gyönyörű kitüntetéssel zárult életemnek egy fontos szakasza.
Mely feladatkörök nyújtották a legnagyobb katarzist szakmai pályafutása során?
Karrierem egy országos pályázattal kezdődött a Csongrád Megyei Hírlapnál. Ezt követően a vásárhelyi szerkesztőségnek 1977. február 15-től gyakornoka, majd a MÚOSZ Újságíró Iskola gazdaság-politikai szakának elvégzésétől a lap munkatársa lettem. Végzettségemnél fogva elsősorban ipari, mezőgazdasági témákat vártak el tőlem. Legszívesebben azonban a nehéz sorsú emberek: elsősorban a gyermekek és a nők, illetve az érdekes, meghökkentő vagy épp mélységesen tiszteletreméltó családok életével foglalkoztam. Mindemellett kiemelten kezeltem a természettel kapcsolatos témákat is. Az olvasók körében a legnagyobb sikereket és számomra is a legtöbb pozitívumot az e témakörökben készített riportok jelentették. A katarzis viszont szinte mindig, minden helyzetben megvolt. Az izzás éltetett.. Mindig hittem abban, hogy a nevem alatt futó írások akkor lesznek hitelesek és objektívek, ha én magam is tanulok belőlük, és ennek tudatában írom, majd közlöm le azokat. 1990-ben aztán a Délvilág Rt.-vé alakult hírlapnál Vásárhelyen egyedül láttam el a tudósítói munkát, minek köszönhetően széles körű tapasztalatokat szereztem, pont úgy, mint a rendszerváltozás régi és új szereplőiről, valamint a helyi politizálás sajátosságairól is. Majd egy újabb kihívás elé kerültem akkor, amikor a Magyar Távirati Iroda ajánlatát elfogadtam, s 1991-től szegedi tudósítója lettem. Bár nagyobb rálátást nyertem ezzel a szomszédos régiókra, illetve a cikkeimet az országos lapok is közölték, mégis hazahúzott a szívem. Éppen ezért két évvel később nem volt kérdés, hogy a „kék” Délvilág munkatársa leszek-e vagy sem, ami magával hozta azt is, hogy a vidéki szerkesztőségek vezetőjévé válthattam. Az új tennivalók ellátásának nagy ambícióval láttam neki, amely magába foglalta az ifjú kollégák újságírásra tanítását is.
Több száz téma, több száz alany, több száz helyszín, mégis három kiemelkedő, sokatmondó, fontos témakör volt az, ami meghatározta önt és munkásságát egyaránt. Ez volt az, amire orientálódott. Miért a nőiség kérdése, a szegény sorsú gyermekek és családok, valamint a természet került érdeklődésének középpontjába?
Korán ráébredtem, hogy mérhetetlen nagy empátiával rendelkezem, és minden egyes hús-vér emberi történt megérint. Éppen ezért egy idő után kutatni kezdtem ezen témák után. Annak ellenére, hogy híreket gyárthattam, tudósíthattam a legkülönbözőbb eseményekről,interjúkat készíthettem írókkal, alkotókkal, nagynevű politikusokat kérdezhettem – mint például Orbán Viktor, Rapcsák András, Habsburg Ottó, Harrach Péter és mások – számomra az újságírás sava-borsát az ön által említett témakörök feldolgozása jelentette. Rendkívüli módon élveztem a terepmunkát. Azt, amikor önmagamat adván, tornacipőben, farmerban, az adott helyen puszta kíváncsiságból feltehettem a kérdéseimet. A kosztüm és a tűsarkú pedig egy olyan szerepbe bújtatott, ami tartást, határozottságot és tudatosságot biztosított számomra.
Mennyire volt nehéz igazodnia a rohamtempóban fejlődő és változó, folyamatosan új eszközöket és felületeket felvonultató médiavilághoz?
Számomra a papír és a toll jelentette a mindent. Ezt követte az írógép, majd a számítógép, amelyekhez már nehezebb volt igazodni. A technika fejlődése komoly változásokat hozott a média és szereplőinek világában is. Gyorsnak, naprakésznek és tárgyilagosnak kellett lenni. Mint ahogyan azt a szlogen is jelezte. Nyugodtan kijelenthetem, ebből a szempontból is jó időben és jó helyen hagytam abba a szakmai munkát. Ugyanis azt vallom, hogy újságot írni csak addig érdemes, amíg az ember jól érzi magát az adott környezetben. Amíg kíváncsi és hajlandó minden követ megmozgatni úgy a témák, mint az alanyok érdekében. Amíg van benne kellő érdeklődés a szűkebb és tágabb világ iránt. Amennyiben ez elveszik, illetve az adott környezet megváltozik, nem érdemes tovább csinálni az újságírást, ahogyan persze semmi mást sem.
Ha már – fogalmazzunk így – a megfelelő időben szögre akasztotta a papírt és a tollat, mivel telnek jelenleg a napjai, mivel foglalkozik, és sikerült-e teljes mértékben elszakadni a média világától?
A családom tagjainak a fontossága húzta meg igazán a határt, harminc év után ez késztetett arra, hogy abbahagyjam az írást. Mindig is a férjem volt a legfőbb támaszom. Emellett nagyon sokat segített az édesanyám és az anyósom is a gyermeknevelésben. A lányom és a fiam így szeretetteljes környezetben nőtt fel, annak ellenére, hogy a karrierem kapcsán rengeteg mindent tolerálniuk kellett. Nem titok az sem, hogy az én pályafutásom is takar fájdalmakat, nehéz és rossz döntéseket, a 2002-ben meghozott döntés viszont állítom, hogy az életem egyik legjobbja volt. Ekkor határoztam ugyanis úgy, hogy a családi vállalkozásunkban dolgozom tovább. Mára a Lapcom Zrt. nyugalmazott újságírójának tudhatom magam, a szeretteim körében élek, és a férjemmel együtt, azon dolgozom, hogy a családunk gondos ellátásban részesüljön.
Joó Erzsébet több tucat csodálatraméltó, meghökkentő és szívmelengető helyzetbe került egy-egy terepmunka alkalmával. Ilyen volt közülük a tanyavilágban élő, rászoruló családok között kiosztásra kerülő élelmiszerekről való tudósítás, a Szentesen végrehajtott csípőprotézis műtét végig nézése, majd leközlése, de beszámolt a vidratelepítésről is, a politikusok mellett írt például remek művészekről, és persze nem utolsósorban kitartó mezőgazdászokról is.
Az augusztus 20-a óta Hódmezővásárhely Boldog Gizella-díjas polgáraként tisztelt Joó Erzsébet kétségkívül megérdemelte ezen elismert közösségétől. Kimagasló tudása és szakmai hozzáértése, amely őszinteséggel, emberséggel és nagyfokú kedvességgel párosul, sokunk számára remek példa lehet. Beszélgetésünk ideje alatt mindvégig csillogó tekintettel és szívhez szóló érzelmekkel mesélt úgy a múltjáról, mint a szakmájáról. Emellett pedig bátran és boldogan fejtette ki azt is, hogy mindennapjait jelenleg az unokáival és a férjével eltöltött hasznos idő, valamint a természetben való barangolás, az olvasás, a nyelvtanulás és a búvárkodás tölti ki. Célja, hogy újra részese lehessen minél több kulturális eseménynek, ahol ma már nézőként kívánja élvezni a tartalmas és színvonalas programokat.
Fotó: Gémes Sándor
