Máté Roland: csonkán is lehet teljes értékű életet élni

Fél évvel ezelőtt a sokak számára ismert és közkedvelt szerkesztő-riportert, Máté Rolandot a hét embereként mutattuk be. Roli akkor még kerekesszékben ülve mesélt arról, hogy mi is történt vele 2018 nyarán, azon a júliusi ominózus estén, melynek következtében másnap délután amputálni kellett az egyik lábát, térdtől lefelé.

A már akkor is pozitív, energiával és erővel teli kolléga hihetetlen nagy lendülettel és alázattal volt az élet iránt, annak fejében, hogy kapott egy újabb lehetőséget arra, hogy megmutassa: igenis neki még dolga van ezen a Földön! Azóta csaknem fél év telt el, mi pedig újra megkerestük.

Hogyan telt számodra az utóbbi fél év a magánéletben és szakmai téren?

Szakmailag és emberileg sokat változtam. Azzal, hogy egy évvel ezelőtt amputálták az egyik lábam, a hivatásom és az életem is átértékelődött: mind a kettő új színt kapott. Örömmel kijelenthetem, hogy már sokkal kevésbé vagyok alárendelve a szülők, a család és a barátok által nyújtotta segítségnek, ugyanis a gyors ütemű fejlődésemnek és gyógyulásomnak köszönhetően a találkozásunk után nem sokkal megkaptam a protézisem. Ezzel persze hosszú ideig barátkoztam, mára már viszont azt mondhatom, hogy teljes mértékben kibékültem vele. A blogom, amelyet terápiás jelleggel kezdtem el írni, kiegészült egy vloggal, amely a #roliJárat nevet viseli, s amellyel büszkén mondhatom, lassan, de biztosan körbejárom az országot. Fesztiválokat, rendezvényeket, összejöveteleket, előadásokat, közszereplőket mutatok be röviden, tömören. Emellett rengeteg helyre hívnak műsort vezetni is, ami iszonyatosan megtisztelő és óriási boldogság a számomra, ugyanis fél évvel ezelőtt azt mondtam, hogy a legjobban annak örülök majd, ha néhány hónapon belül egyáltalán újra járni tudok majd. Ehhez képest nemcsak járok, hanem dolgozom, sportolok, és elmondhatom, hogy fokozatosan ugyan, de újra teljes értékű életet élek.

Mit gondolsz, mitől vált a vlogod hasonlóan sikeressé, mint a blogod? Miben más ez a többitől, hiszen napjainkban erre szinte mindenki, aki akarja, képes?!

Úgy gondolom, a mi a hivatásunk egy kicsit olyan, hogy mindenhez és egyben semmihez sem értünk. Vagyis az a fajta kíváncsiság, amellyel egy-egy alanyhoz odalépek, fél lábbal már egyedi. Igyekszem olyan beszélgetéseket és tartalmakat gyártani, úgy a blogra, mint a vlogra, amelyek az őszinteséget, a természetességet és a bátorságot tükrözik. Szeretném, ha az emberek látnák, így is lehet élni és tevékenykedni. Így is megmutathatja magát az ember a képernyőn. Magyarországon egyelőre ez még nem feltétlenül divat. Elfogadottnak elfogadott, de nem megszokott. Sőt, még mindig inkább magamutogatásnak képzelik mindezt, holott csonkának lenni is ugyanolyan természetes, mint bármi más.

Kik azok, akik jelenleg követik a tevékenységed?

Sok-sok sortársam követ ezeken a felületeken, de természetesen akadnak olyanok is, akik puszta kíváncsiságból és szórakozásból kísérik figyelemmel az utam. És mi tagadás, ebben a híradós múltam is erősen közrejátszik. A statisztika azt mutatja, hogy mindenféle korcsoportból akadnak követőim. Ennek igazán örülök, hiszen ebből kifolyólag a megjelentetni kívánt tartalmak is lehetnek változatosak és különbözőek annak okáért, hogy ez az igen sokszínű célcsoport minden tagja szemezgetni tudjon belőle. Amit viszont kiemelnék, az a kendőzetlen bizalom, amit egy-egy üzenetben vagy kommentben kapok. Nekem ez ad erőt, ez motivál, ez éltet. Hogy az élethelyzetemhez – ami az egyik legszörnyűbbek közé sorolható véleményem szerint a világon – való hozzáállásomból erő meríthető.

Ha már megemlítetted a híradózást, hadd kérdezzem meg, nem hiányzik, hogy tévézz?

De, hiányzik, éppen ezért azon dolgozok, hogy mihamarabb újra a tévéképernyőn is láthassanak a nézők. Szuper jó dolog az online világ, és az is, hogy a blogom és vlogom is gyakorlatilag teljes mértékben rólam szól és arról, amit vagy akit én meg szeretnék mutatni vagy osztani, mégis a tévézés egy olyan keretes dolog, ami doppingolja az embert. Egy szabályokhoz kötött, összetett egész, amit közel 15 évig csináltam. Az országban jelenleg nincs egyetlen egy csonkán alkalmazott műsorvezető, szerkesztő-riporter és bemondó sem. Most viszont úgy tűnik, általam hamarosan megtörhet a jég. Ugyanis jelenleg több csatornával is folyik az egyeztetés, akik szívesen alkalmaznánk ilyen-olyan formában. Én pedig ennek végtelenül örülnék. Ezen kezdeményezés egyébként bennem és az adott, leginkább kereskedelmi csatornákban is egyaránt megfogalmazódott. Úgyhogy ezzel kapcsolatosan egyelőre a mindenki számára legmegfelelőbb felületkeresés zajlik.

Mire tanított az elmúlt egy esztendő?

Arra, hogy amputáltan is lehet élni. A szükség persze törvényt bont. Mégis azt gondolom, hogy most találtam meg igazán önmagam. Hogy ez vagyok én. És bár ehhez egy tragédiának kellett megtörténnie, mégis hálás vagyok érte. Az életem új értelmet nyert, elkezdett nyitottá és szabaddá válni. Érdekes megtapasztalás, hogy személyiségem még csak most forrja ki magát. Ehhez persze kellettek azok az új látásmódok és kapcsolatok, amelyeket ez az élethelyzet alakított ki. Amely idő alatt sajnos vagy nem sajnos el kellett veszítenem embereket és berögzült megszokásokat, de ma már ezt egyáltalán nem bánom.

Az MTVA egykori szerkesztő-riportere és bemondója jelenleg is gyógytornás kezeléseken vesz részt Suti Andrea kezei alatt, emellett életmódot váltott, diétázik és sportol, valamint dolgozik, hogy továbbra is megállja a helyét a média világában. Sokunk nagy örömére pedig hamarosan minden bizonnyal újra a tévéképernyők elé vonzza a tekintetet.

Fotó: Gémes Sándor