Berec Judit: minden közösségben egy bizonyos szinten kisebbségben vagyok
A magyarkanizsai származású Berec Judit már ideje korán eldöntötte, hogy filmrendező lesz. Középiskolai tanulmányait a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban, matematika szakán végezte. Majd ezt követően felsőfokú ismereteire az anyaországban, Kaposváron, a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Kar mozgóképkultúra és médiaismereti alapszakán tett szert, melynek zárszava az elmúlt hónapban sikeresen megvédett diplomamunka volt.
A diplomamunka, ami tulajdonképpen egy kisjátékfilm, kétségtelenül és határozottan tükrözi azt a fajta kettősséget, amit mi, határon túliak akarva-akaratlanul hozunk magunkkal. Tükrözi a történelmet, a szokásokat, a mentalitást, a stílust és nem utolsósorban a hozzáállást. Az Apám Lajos című diplomafilmről, annak jelentőségéről, jelenlegi aktualitásáról és magáról a határon túliságról a mű rendezőjével, Berec Judittal beszélgettünk.
Milyen okból kifolyólag döntöttetek úgy Pándi Patrikkal és Kulcsár Patrikkal – anyaországi csoporttársaiddal -, hogy a Vajdaságban forgatjátok le a diplomafilmeteket?
A diplomafilmünk célja nem más, mint a délszláv háború egyes momentumainak és elemeinek megmutatása volt, egy adott kereten belül, ez pedig egyértelművé tette, hol játszódik majd a történet. Aztán 2018 tavaszán, amikor elkezdtem írni a forgatókönyvet, azt éreztem, hogy egyetlen lehetséges helyszín van, ahol mindez megvalósítható: az pedig nem más, mint Zenta. Ez részben persze annak is köszönhető, hogy én magam a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégiumban töltöttem középiskolás éveimet, amely idő alatt igazán a szívemhez nőtt a város. Azt hiszem, hogy a forgatás helyszíneinek nagy része is jól tükrözi mindezt, mivel olyan helyeket sikerült választanom és leszerveznem a felvételhez, amely helyeken én is gyakran és szívesen megfordultam, a stábtagok nagy örömére, ugyanis számukra ez egy jó kis kirándulás volt, hiszen először jártak a Vajdaságban. Ami viszont különlegessé teszi a történetet: a a könyvtárban veszi kezdetét, ahol a főszereplőnk kutatni kezd a délszláv háború után, minek okán rendkívül fontos volt, hogy az első helyszín ne csak egy szimpla mezei könyvtár legyen. Ezért döntöttünk a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet könyvtára mellett.
Milyen koncepció alapján kezdtetek el dolgozni, mennyi időt vett mindez igénybe, és milyen nehézségekkel járt számotokra?
Már az első egyetemi évem végén elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne feldolgozni a délszláv háború jellegzetes pillanatait egy kisjátékfilmben. Ennek immár három éve. A tavalyi évben aztán, amikor elkezdtem írni a forgatókönyvet, már határozottan tudtam, hogy mit is akarok konkrétan megmutatni, persze ez idővel rengeteg finomításon ment keresztül. Úgy az elképzelésem, mint maga a megvalósítás. Abban viszont biztos voltam, hogy vajdasági színészek játszanak majd benne szerepet. Így is lett, az öt karakter közül egyedül a főszereplő az egyetlen anyaországi. Az ő személyének a lényegét elsősorban a kora és neme határozta meg. A kora azért volt fontos, hogy a tartalom hiteles legyen, mivel ugye a sztori a ’90-es évek első feléről, a háború kezdetéről szól, amikor is a srác született, így játszódik a jelenben. Az alapkoncepció egyébként mindegyiknél ez volt. Ugyanis ezek az 50-55 év körüli emberek a háború kezdetén tényleg huszonévesek voltak, s így elképzelhető a néző számára az is, hogy katonákként vagy egyetemistákként élték mindennapjaikat. Ezért ma, 2019-ben ők azok, akik pontosan tudják, hogy akkor mi is zajlott valójában. Így esett a választásom Banka Líviára, Balázs Áronra, Wischer Johannra és László Sándorra, akik mind kedvesen, segítőkészen álltak a mi zöldfülű stábunkhoz, akiket két csoporttársammal, Pándi Patrikkal és Kulcsár Patrikkal alkottunk. Előbbi fiú az operatőre és vágója, az utóbbi pedig a hangtechnikusa volt a filmnek.
A forgatás öt napot vett igénybe. Zentán két napot forgattunk, egy fél napot töltöttünk el a határon és különböző utazós jelenetek felvételével, de Zalaegerszegen és Budapesten is forgattunk egy-egy napot. Az előbbi városban készített felvételekből kerültek a film elejére, míg a fővárosban készültek a film végére. Március végén voltunk itt a Vajdaságban, április elején pedig egy-egy napra utaztunk el Magyarország két nagyvárosába. A film vágása körülbelül egy hónapig zajlott, és május 2-án adtuk le a kész munkát. Nehézségnek egyetlen egy dolog bizonyult, mégpedig, hogy a színészek és a stáb idejét és igényeit összeegyeztessük és összehangoljuk.
Mit szerettetek volna a csoporttársaiddal üzenni ezáltal?
Mindenkinek van egy elképzelése a világról és annak működéséről, az emberekről, a társadalomról. Ez az elképzelés a saját értékrendünk szerint mindig igaz, de valójában bizonyulhat hamisnak is. Az egész filmet erre szerettük volna felépíteni. Balázsnak van egy képe a kiskorában meghalt apjáról, akiről később kiderült, hogy gyakran ivott, nőket molesztált, és még a “dicső” Jugoszlávia szétrombolásában is részt vett, ott embereket is ölt. A film végén magára hagytuk Balázst ezzel az információcsomaggal, s hagytuk, hadd boldoguljon ezzel a másfajta igazsággal, amivel a levéltárban és a kocsmában szembesítették. Ugyanezt átvihetjük a saját életünkbe is. Mi is gyakran találkozhatunk olyan esetekkel, amikor akár a szeretteinkről, akár más számunkra fontos dolgokról teljesen mást állítanak az emberek, mint ahogy mi gondoljuk, s legtöbb esetben valamilyen nyomot hagy bennünk a másik véleménye. S ezzel a gondolattal kezdenünk kell valamit. Ha nem is fogadjuk el, értékes diskurzus alakulhat ki a vélemények ütköztetéséből.
Milyenek a visszajelzések?
Vegyesek. Akik laikusként nézték a filmet, azoknak tetszett, dicsértek, volt, aki hangsúlyozta, hogy a vége igazán jóra sikerült. De a tanáraim és a csoporttársaim többnyire a hibákra hívták fel a figyelmemet, ami így is a normális, hiszen ők mégiscsak szakmabeliek. Akadt, aki egy tévéjátékhoz hasonlította a filmet, majd jelezték azt is, hogy képileg nincs teljesen kitalálva, hogy a párbeszédek túlírottak, és hogy a szereplők már-már irodalmian beszélnek, nem pedig hétköznapian, no meg megkaptuk azt is, hogy távolságtartóan nyúltunk a témához. Egyesek jelezték, hogy a Mojóban felvett jeleneteknél egy-két helyen érthetetlen a szöveg a túl nagy háttérzaj miatt, illetve a főszereplőnk túl egyszerűen jut hozzá az információkhoz, nincs nagy kihívás a cselekmény szálában. Szerencsére ezek mind-mind építő jellegű észrevételek, amik hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy a következő filmjeinkben többek között majd ezeket figyelembe véve alkossunk. A filmes szakma egy nagyon őszinte közeg. Ha valamit elrontasz, nagyon egyenesen és nyersen a szemedbe mondják. A forgatás és a vágás során tapasztaltam, hogy olyan vélemények, kritikák hangzottak el, amik egy kicsit bántó, éles csomagolásban megfogalmazott dramaturgiai észrevételek. Ezek feldolgozásához nem egy álmatlan éjszakára volt szükségem.
Ha meg kellene fogalmazni, mi az, amire büszke vagy azáltal, hogy a Vajdaságban születtél, mi lenne az?
Szerintem arra, hogy minden közösségben valamilyen szinten kisebbségben vagyok, valamilyen szinten más vagyok, mint a többiek, és másképp látom a dolgokat. Szerbiában magyarként, a Bolyaiban kanizsaiként, a néptáncosok között régi táncosként, a biciklisek között zöldfülűként, Kaposváron vajdaságiként, a világban keresztényként. Az igazán nagy kihívás mindebben a sok kis közösség tagjaként a másikban rejlő értékre felfigyelni, emellett a saját hangunkat megtalálni és hallatni, de végső sorban embernek maradni mindenhol. Majd mindenhol emlékezni arra, hogy honnan indultál el, kik támogattak mindvégig az utadon, és te kiknek tudod átadni mindazt a tudást, amit a megszereztél a nagyvilágban.
Apám Lajos
Fotó: Berec Judit
