Poszttraumás stressz szindróma fenyegetheti a Hableány mentésében részt vevőket

Lassan immár másfél hónapja annak, hogy bekövetkezett az elmúlt évek egyik legszörnyűbb magyar tragédiája, a dunai hajóbaleset. Benák-Tömöri Judit pszichológussal beszélgettünk.

Május 29-én éjszaka, 21 óra után 5 perccel a Hableány nevű magyar turistahajó 7 másodpercen belül süllyedt el Budapesten, a Dunán, akkor, amikor a Margit híd közelében összeütközött egy nagy szállóhajóval, a svájci Viking Sigynnel, amelynek kapitánya – és vélhetően a tragédia okozója is – egy ukrán származású, több évtizede ezen hivatásnak élő, 64 éves férfi volt. A szakértők azóta is vizsgálják, hogy mi vezethetett el a tragédiáig.

A magyar turistahajón, amely a Hableány nevet viselte, 35-en utaztak, 22 nő, 12 férfi és egy 6 éves kislány. A magyar kapitányon és a szintén magyar matrózon kívül mindenki más dél-koreai turistaként vagy idegenvezetőként volt jelen. A 33 dél-koreai állampolgár és a kéttagú magyar személyzetből hét utast sikerült kimenteni, még azon az éjszakán, két embert pedig továbbra is keresnek, a többiekre holtan leltek rá az elmúlt hetekben.

Annak kapcsán, hogy hogyan érinti egy ilyen katasztrófa az adott országot, a mentési folyamatban részt vevő szakembereket – legyen szó a rendőrökről, a mentősökről vagy jelen esetben a Terrorelhárítási Központ munkatársairól – a szegedi Benák-Tömöri Judit pszichológust kérdeztük.

Szerencsére Magyarországon nem túl gyakran történt eddig a dunai hajóbalesethez hasonló tömegszerencsétlenség, viszont, ha egy ilyen mégis bekövetkezik, milyen általános reakciókat válthat ki az adott ország állampolgáraiból?

Változó, hogy egy-egy ilyen szituáció milyen reakciókat válthat ki az adott országban élő emberekből. A körülmények határozzák meg, hogy az állampolgárok tudnak-e azonosulni és együtt érezni a történtekkel. Ezen körülmények közé besorolhatjuk az életkort, a családi állapotot és magát a helyzetet, amiben az ember él. Ahhoz, hogy az együttérzés létrejöjjön bennünk, elengedhetetlen, hogy rendelkezzünk egyfajta érzelmi intelligenciával. Amennyiben ez megvan, már könnyebben azonosulunk. Sőt, sokszor egy-egy ilyen szituáció egyfajta elmélkedésre buzdítja az embert, minek következtében a későbbiekben sokkal elővigyázatosabbá, megfontoltabbá és körültekintőbbé válhat. Azt gondolom, esetünkben úgy a magyar emberek, mint az ország vezetői és a mentésben résztvevő szakértők, szakemberek is mind-mind helyesen, tisztelettudóan és etikusan cselekedtek és jártak el, úgy, hogy ezzel senki és semmi sem sérült. Mivel a tömegszerencsétlenség többnyire nem magyar állampolgárságú áldozatokat követelt, egy még fontosabb szempont volt.

Azok a szakértők, akik azon dolgoztak és dolgoznak mind a mai napig, május 29-e óta, hogy az eset mielőbb tisztázódjon, és az elhunytakat mielőbb méltó módon nyugalomra helyezzék, akkor, amikor szembesültek a helyzettel: vajon tudták-e követni az előírásokat?

Természetesen ilyenkor nem feltétlenül tudják, sőt, ha a helyzet az kívánja, nem is követik az előírásokat, melyeket az élet sokszor felülír. Nincs ez másként sem szellemi, sem lelki értelemben véve. Annak ellenére, hogy ők egy életre felesküdtek arra, hogy hivatásukként életeket mentenek, még egyáltalán nem biztos, hogy az adott szituációkban és problémákban a helyükön tudják kezelni a dolgokat. Érheti őket is sokk, fájdalom, megtörtség. A holtak látványa, az életekért való küzdelem, a fizikai megpróbáltatások mind megtörhetik őket. Alapjáraton viszont testileg és lelkileg is erős, képzett, szimulációs gyakorlatokon részt vevő személyekről beszélünk, akik bátrak és áldozatkészek, és ezúttal is ennek megfelelően végezték munkájukat.

Az ő életükben a későbbiekben ezen hosszú, kemény hetek munkái hogyan köszönhetnek vissza?

Leggyakrabban poszttraumás szindrómaként jelentkezhetnek a korábban átélt, megélt helyzetek, amelyek kialakulására azokban az esetekben lehet számítani, ha az ember valamilyen komoly megrázkódtatáson, stresszhatáson esik át. Ilyen lehet egy közeli barát vagy családtag elvesztése, súlyos betegsége, válás, szexuális zaklatás, de erőszak is kiválthat hasonlót. Nem utolsósorban pedig a terrorcselekmények szemtanúi és a természeti katasztrófák túlélői is poszttraumás stressz tüneteit mutathatják. Amennyiben a fenti eseményeket követő egy hónapon belül jelentkeznek az érintett személyeknél ezen pszichés tünetek, akkor akut stresszhatásról beszélünk, ha viszont ennél később jelentkezik vagy tovább tart, akkor már az úgynevezett poszttraumás stressz szindrómával állunk szemben. Aminek három csoportja létezik. Az első csoportba azok tartoznak, akik a traumát követően félelemmel és szorongással küzdenek. A második csoportba azok tartoznak, akik újra és újra megélik a velük történteket, amik aztán gyakran álmaikban is visszatérnek, valamint alvászavarok is kialakulhatnak. És jellemző az is, hogy a beteg elvonul a külvilágtól, bezárkózik, “beszűkül”. Szélsőséges esetben kapcsolataik megszakadnak, illetve munkaképtelenné válnak. A legfontosabb, hogy amennyiben bármelyiket is észlelik a mentésben részt vevők, merjenek minderről beszélni és segítséget kérni. Hivatásukban ugyanis adott, hogy szakpszichológusok és terapeuták dolgoznak velük azon, egy-egy ilyen szituáció után a mindennapjaik – amennyire lehet – gördülékenyen menjenek tovább.

Nos, Kedves Olvasók, egy valami biztos, a szerencsétlenséget követő mentésben részt vevők előtt mindenki bátran és tisztelettel fejet hajthat.

Fotó: Gémes Sándor/MTI