Grezsa István: Határozott meggyőződésem, hogy a 21. század a magyaroké lesz!

Ön szerint milyen hatással lehet a kárpátaljai magyar kisebbség nyelvhasználatára, identitására a nemrég elfogadott ukrán nyelvtörvény? Illetve lát-e arra esélyt, hogy visszavonják azt? Emlékezetes, a parlament nemzetközi tiltakozás ellenére hagyta jóvá a jogszabályt, és Porosenko (ex)elnök is támogatja.

A nyelvtörvény nem választható el az oktatási törvény VII. cikkelyétől, ami a gyakorlatban az ötödik osztálytól felfele lehetetlenítené el az anyanyelven történő oktatást. Maga a nyelvtörvény pedig gyakorlatilag a templomok és a magánházak falai közé száműzné az anyanyelvet. Súlyos érvágás az is, hogy kiherélheti a kisebbségi médiát. Hiszen gondoljunk bele: ha 20 százaléknál nem lehet több az anyanyelvű adás, akkor mitől magyar adó mondjuk a Pulzus Rádió, mely 80 százalékban ukrán tartalmat kénytelen sugározni? Ugyanígy tönkre fogja tenni a magyar újságokat az a rendelkezés, hogy a jövőben azonos terjedelemben és azonos tartalommal ukránul is meg kell jelenniük – ki az a hülye – már bocsánat –, aki magyarul kívánja olvasni a lapot, és megveszi mellé az ukrán tartalmat is? Az egész gúnytörvény alapjaiban támadja az egyéni és közösségi kisebbségi jogokat, és szembemegy Ukrajna saját alkotmányával, valamint a nyelvi és kisebbségi egyezményekben vállalt nemzetközi kötelezettségeivel. Mindennek a tetejébe a jogszabály külön cinizmusa, hogy kizárólag a parlamenti képviselőkre nézve nem kötelező, vagyis a kijevi radában továbbra is bárki felszólalhat oroszul. Ráadásul úgy fogadták el a törvényt, hogy a teljes szövege a mai napig nem jelent meg, csak az előterjesztésekből és a módosító javaslatokból lehet megismerni a konkrét rendelkezéseit…

Zelenszkij a kampányában erősen támadta, majd miután megnyerte az elnökválasztást, megígérte, hogy megvizsgálja. Tudnivaló az is, az országot a volt elnök és a be nem iktatott elnök helyett tulajdonképpen a szolgálatok irányítják. Ősszel viszont parlamenti választást tartanak, ahol akár Zelenszkij befolyása is megerősödhet, vagy épp ellenkezőleg… Szóval mi várható?

Ami Zelenszkij elnököt illeti, úgy látom, egyértelműen kész helyzet elé kívánták állítani. Nem nagyon reménykednék abban, hogy bármiféle mozgástere lesz egy a házelnök, illetve esetlegesen Porosenko által aláírt nyelvtörvény visszavonására, hiszen ugyanazzal a törvényhozással kellene visszavonatnia, ami nagy nemzeti lelkesedés közepette fogadta el ezt az elfogadhatatlan jogszabályt. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy már mindenki az őszi parlamenti választásokra készül. Hiába tekintünk tehát óvatos optimizmussal az új elnök működése elé, kisebb baja is nagyobb lesz annál, mint hogy a nyelvtörvény magyarokra vonatkozó hatásaival foglalkozzon, hiszen politikai képviseletet kell szerveznie és szereznie a parlamentben ahhoz, hogy ellenfelei ne gyöngítsék le a hatalmát.

A magyar kormány és az ön által vezetett kormánybiztosság a finoman szólva is zavaros ukrajnai állapotok ellenére is becsülettel és eredményesen végzi a munkáját. A sikeres óvoda- és iskolafejlesztési programot a kulturális mecenatúra követi, elég, ha Munkácsy Mihály Magyar Kulturális Központra utalok vagy arra, hogy a hírek szerint II. Rákóczi Ferenc méltó szobrot kaphat idén Beregszászon. Ez a kulturális misszió szellemi, identitásbeli plusszal is színesíti az anyaország által támogatott gazdasági fejlődést. Hallani továbbá kárpátaljai kastélyprogramról és arról is, hogy a nagy nemzeti kulturális intézmények – Nemzeti Színház, Magyar Állami Opera et cetera – állandó játszóhelyen és rendszeresen lépne fel Kárpátalján. Mik a konkrét tervek?

Valóban úgy igyekszünk dolgozni, hogy amennyire lehet, ne vegyünk tudomást az államközi kapcsolatok valós állapotáról és a fent részletezett törvényhozási aktusokról. Ennek legalább két oka van: egyrészt, hogy történelmi tapasztalatunk és hagyományaink alapján mi akkor is szeretjük ezt az országot, ha ők ezt nem nagyon akarják. Másrészt Kárpátalja gyökeresen különbözik a kijevi szándékoktól nemcsak az ott élők, hanem a politikai vezetése tekintetében is. Nem véletlen, hogy az utóbbi két évben a megye kormányzója és több nem magyar megyei, járási vezető élesen kritizálta a kijevi törvényhozás bizonyos lépéseit, az anyanyelvbe, az oktatás- és vallásügybe való beavatkozást.

Egyébként valóban jól látja, a magyar kormány a Kárpát-medencei gazdaságfejlesztési programok mellett legalább olyan fontosnak tartja a kulturális expanziót. Klebelsberg Kuno zseniálisan ismerte fel, Trianont akkor lehet meghaladni, ha növeljük a befolyást, ahol tudjuk: például a kultúra és az oktatás területén. Hiszen tagadhatatlan, történelmi hagyományai, tapasztalatai és szervezettsége okán a magyar kultúra és oktatás magasabb szintet képvisel, mint a szomszédos államoké, még ha nem is szeretném ezzel lebecsülni az erőfeszítéseiket. A magyar expanzió éppen ezért nem az ő kárukra történik, hanem velük együtt, erősítve a Kárpát-medencei stabilitást. Ennek a folyamatnak a részeként akarunk megszerezni olyan, magyar történelmi szempontból emblematikus épületeket, melyekre az ukrán állam évtizedek óta nem tudott és nem is tud fordítani. Így vásároltuk meg a még mindig 20 százalékban magyarok által lakott Munkács főutcáján az egykori osztrák–magyar bank épületét, ahol a Munkácsy Mihály Magyar Kulturális Központot tervezzük kialakítani, mely otthont nyújthatna az ottani magyar szervezeteknek, és teret adhatna a kulturális rendezvényeknek. Emellett Munkács magyar királyi város régi adósságát is pótolnánk, méltó szobrot állítva az egykoron világhírű, ünnepelt művészként hazatérő fiának, Munkácsy Mihálynak. Biztató, hogy a munkácsi városvezetés támogatja törekvéseinket. A Rákóczi-emlékév kapcsán érdemes megemlékeznünk róla, hogy a Rákóczi-felkelésnek Kárpátalja volt a centruma. Ennek emlékére is ötnegyedes, tehát az életnagyságúnál jóval nagyobb lovasszobrot állítunk a fejedelemnek. Az egyik legkiválóbb magyar szobrászművész, Győrfi Lajos alkotása elkészült, és arra vár, hogy átadjuk. A szobrot Beregszász gyönyörűen felújított, Budapest fantázianévre hallgató terén avatjuk fel néhány hónapon belül. A további terveink között szerepel Beregszász legrégebbi épülete, a középkori műemlék Bethlen–Rákóczi-kastély, a nagyszőlősi Perényi-kastély, a szerednyei Buttler-ház vagy a tiszaújlaki sóház felújítása. Arra törekszünk, hogy a súlyos szociális és gazdasági nehézségekkel küzdő Kárpátalja ne csak titokzatos, de vonzó területté váljon a Kárpát-medencében magyarok és nem magyarok számára egyaránt.

Tekintsük át kicsit szélesebb spektrumon a magyarság és a szomszédos államok kapcsolatát a Kárpát-medencében így Trianon 99. évfordulóján! Érdekes kettősséget tapasztalhatunk: hiszen egyrészről Szlovákiában a himnusztörvény, Ukrajnában az oktatási törvény miatt forrnak az indulatok, a határon időnként vegzálnak a magyar útlevelekért, Romániában mindennaposak a szélsőséges, magyarellenes megnyilvánulások, lásd legújabban az úzvölgyi temető elrablását, meggyalázását. Másrészről viszont a magyar kormányzat azt mondja, hogy az elrománosítás, elszlovákosítás, elukránosítás ellenére a V4-ek és a közép-európai együttműködés az alapja annak, egységes regionális, közép-európai együttműködés szülessen Brüsszellel szemben, mely a Kárpát-medencei magyar kisebbség számára is védelmet jelentene. Ön hogyan értékeli a helyzetet?

Meggyőződésem, hogy a felsorolt tényszerű és elfogadhatatlan jelenségek ellenére fordulóponthoz érkezett el nemcsak a Kárpát-medence, hanem az egész Közép-Kelet-Európa: véget kell érnie annak a több évszázados gyakorlatnak, hogy nemzeteit politikai háttéralkuk nyomán kijátsszák egymás ellen, a bizalmatlanságot fel kell váltania a magasabb rendű érdeknek, a közép-európai népek együttműködésének nevezetesen. Úgy látom, néhány döccenő és vadhajtás – mint a himnusszal kapcsolatos ostoba, kontraproduktív tiltási kísérletek – ellenére is eljutottunk odáig, hogy az érintett nemzetek felismerték közös érdekeiket. A visegrádi együttműködéssel adottak az állami kooperáció keretei, a valóságos összefogáshoz azonban még egyfajta lelkületi fordulatra is szükség van.

Mit ért ez alatt?

Minden egyes nemzetnek el kell számolnia Trianon 100 évével. Nemcsak nekünk, hanem az úgynevezett győztes országoknak is.

Alapvetően arról van szó, hogy éreznek-e magukba kellő önbizalmat, erőt és magabiztosságot ahhoz, hogy kordában tartsák az ordas magyarellenes eszméket, mégpedig azt az elképzelésüket, hogy ők az adott föld jogos tulajdonosai. Hiszen mi, magyarok nem területről beszélünk, nem területben gondolkodunk, hanem mint vázoltam: befolyásban. E téren komoly eredményeket is értünk el, ami persze aggaszt bizonyos erőket a szomszédos országokban. Ugyanakkor hiszem, a következő generáció az elődeitől eltérő megközelítéssel áll majd Trianonhoz, mégpedig a Németh László-féle tejtestvériség vagy a Kossuth Lajos-féle Duna-völgyi népek konföderációja szellemében. Ezek az eszmék messze felülírják azokat a kis „bokszmeccseket”, melyeket nem értenek se Brüsszelben, de lassan Berlinben és Bécsben sem. Bízom benne, ebben a folyamatban úttörő szerepet játszik a magyar nemzetpolitika. Hiszen amikor iskolát fejlesztünk, óvodát építünk, kultúrát közvetítünk a Szent István-i hagyomány alapján, akkor voltaképpen a térség stabilitását erősítjük.

Ha már stabilitás, egy korábbi, a Blogstarnak adott interjúban szóba került, hogy Szerbiában történelmi kiegyezés előtt állunk, éppen a sikeres gazdaságfejlesztési programnak köszönhetően. Nemrégiben közös kormányülést tartottak Szabadkán, ahol a déli vasútrendszer megépítéséről hoztak határozatot, melynek kormánybiztosául Lázár Jánost nevezték ki. Ezt értette történelmi kiegyezés alatt, vagyis a nagyszabású közös gazdaság- és közlekedésfejlesztés pozitív hatással lesz a délvidéki magyarság helyzetére?

Pontosan! Lázár János kormánybiztos úrral sokat beszéltünk arról, hogyan lehetne mintegy „légiesíteni” ezeket a mesterségesen és természetesen igazságtalanul meghúzott határokat egyfajta határokon átívelő, regionális szemléletmód jegyében. Ezt tükrözi a déli vasúti fejlesztés, mely egy olyan nagyívű regionális infrastrukturális beruházás, mely a mostani gazdasági realitásokat veszi alapul. Vagyis azt, hogy Debrecenbe BMW-gyár települ, Temesvár regionális ipari centrummá fejlődött, Szerbia előbb-utóbb az Európai Unió tagja lesz vagy éppen miként lehet bekapcsolni Szeged és Hódmezővásárhely térségét a regionális versenybe. Fontosnak tartom, hogy a kelet-nyugati mellett ennek a fejlesztésnek észak-déli tengelye is lesz, mégpedig a Budapest-Belgrád vonal, avagy a görög kikötők felé irányuló terjeszkedés, mely a kínai gazdaságot köti össze a térséggel. Így lehet Trianont meghaladni, hogy a szomszédainkat is érdekeltté tesszük az együttműködésben: erről szól a magyar nemzetpolitika.

Szintén az említett interjúban úgy nyilatkozott: Trianon fájdalmát, veszteségét, kárait előnnyé kell kovácsolni. Arra gondol, amit Orbán Viktor Tusványoson úgy fogalmazott meg, hogy a 21. századi jövőt magyarul írják a Kárpát-medencében?

Határozott meggyőződésem, hogy ez az évszázad a magyaroké lesz! Erdély például olyan jelentős fejlesztés elé néz, mellyel száz éve adósak román barátaink – és nem véletlenül fogalmazok így, hanem mert hiszek benne, hogy Kárpát-medencei szomszédainkkal végre megszületik a történelmi együttműködés. A jövőt azért írják magyarul a 21. században, mert mondjuk ki büszkén és határozottan, de persze nem mások kárára: lélekszámban mi vagyunk legtöbben a Kárpát-medencében, ami a szomszédainknál jóval komolyabb oktatási, kulturális, gazdaság- és infrastruktúra-fejlesztési tapasztalattal is párosul. Nincs más teendőnk, mit egy nemzetközösséggé egyesíteni a különböző országokban lévő nemzetrészeket. Erről szól az én megbízatásom is. Modern nyelvezettel szólva azt mondhatnám, a magyar nemzetpolitika egyfajta emberhalászatra törekszik ezekben az évtizedekben, mert a versenyképességet akkor tudjuk növelni, ha maximalizáljuk a humán erőforrásokat.

Milyen fogadtatásra találnak a határon túl ezek a kétségtelenül nemes és szép elvek, gesztusok? Ha például végigmegyek Beregszászon, és egy magyar ajkúval beszélgetek, mennyit tud ezekről a kezdeményezésekről?

Ez nagyon érdekes kérdés, mert alapvetően szétfejlődés figyelhető meg az elmúlt száz évben, vagyis minden nemzetrész értelemszerűen kezd hasonlítani az adott többségi nemzethez, ezért kicsit más a gondolkodásmódja, mentalitása. Általánosságban azt mondhatom, a határon túli magyarok, ha tetszik: az egyszerű emberek is érzik, hogy az anyaország, a magyar kormány sokkal többet törődik és foglalkozik vele, mint korábban. Ez jóleső érzéssel tölti el, nem véletlen, hogy százból kilencvennyolcan a Fideszre szavaznak. Ami a határon innen élőket érinti, számukra is fontos a nemzet egységének hangsúlyozása, nem utolsósorban azért, mert a kisebbségi nemzetrészek támogatása az adófizetők forintjaiból történik. Éppen ezért nagyon örültem annak, hogy a határon túli ügyekkel való rossz ízű „sakkozás” hosszú időn át kikerült a magyar belpolitika fókuszából. Aztán – valljuk be – az elmúlt időszakban újra ott szerepel a DK ármánykodásai miatt. Mindeközben a DK-s politikusoknak láthatóan fogalmuk sincs arról a helyzetről, amire hivatkozva indulatokat gerjesztenek magyar és magyar között. Semmi más nem motiválja őket, mint a politikai haszonszerzés reménye. Jó volna, ha a belpolitika a magyar–magyar ügy megközelítése szempontjából végre tényleg felnőtté válna, már csak azért is, mert a történet valahol az ország versenyképességéről szól. Arra kellene törekednünk, hogy a határon túli ügyeket mellőzzük a magyar belpolitikai közbeszédből, és haladjuk meg azokat a kádári reflexeket, hogy az egyes országokban élő magyarokkal kapcsolatos kérdések, problémák az adott szomszédos államok belügyei. Amíg egyetlen magyar él Erdélyben, addig az ő problémái az anyaország ügyei is. A kisebbségi magyarság templomai, temetői, kulturális, polgári hagyományai, teljesítményei számunkra mind-mind magyar ügyek!

Ha már a DK szóba került, a párt elnöke, Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként gusztustalan magyarellenes kampányával írta be magát a történelemkönyvekbe. 2004. december 5-én elbukott a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. Ezt követően viszont 2005 elején a hódmezővásárhelyi képviselő-testület az ön aktív közreműködésével – országosan abszolút ellenzékben – olyan döntést hozott, hogy tiszteletbeli magyarrá fogad mindenkit, aki ezt igényli. Később, amikor lehetőség nyílt az egyszerűsített honosítási eljárásra, a tiszteletbeli magyarok Vásárhelyen tehették le az esküt, kaphatták meg a magyar állampolgárságot. Ez akkoriban rendkívül bátor kezdeményezésnek számított. Milyen fogadtatásra talált a településen, és mennyire tudják tartani a kapcsolatot azokkal, akik annak idején ezt vállalták?

Büszkén emlékszem vissza erre, hiszen jómagam voltam a kezdeményezés előterjesztője. Húszéves önkormányzati képviselői munkám legcsodálatosabb pillanata ez a mozgalomindítás, amely abban az időszakban szörnyű, akkor helyrehozhatatlannak tűnő veszteséget próbált orvosolni: voltaképpen a külhoni magyarok megtagadását. Hódmezővásárhelyen érvényes és eredményes is volt a népszavazás, kétharmados többség szavazott igennel a nemek ellen. Egyfajta kötelezettségünknek éreztük, hogy kinyújtsuk kezünket a határon túli magyarok felé, és ahogy visszaemlékszem, húszezernél is többen jelentkeztek. Kezdeményezésünk lelki gyógyírként hatott a Kárpát-medencében. Érdekesség, hogy a New York Times külön cikkben foglalkozott a témával: Hódmezővásárhely válhat a világ legnagyobb magyar városává! Ez persze nem valósult meg, de az aktus rengeteg barátot szerzett a városnak. Bármerre járok a Kárpát-medencében, mindenfelé találkozom tiszteletbeli magyar vásárhelyi polgárokkal, ami felemelő érzés. Hadd tegyem hozzá, a Gyurcsány-féle nemzetárulásnak különös módon pozitív hozadéka is akadt: a közbeszéd tárgyává tette a határon túli magyar kisebbségek ügyét, vagyis közrejátszott abba, hogy ma az Alkotmányba foglalt kötelezettségekről tudunk beszélni. Emellett elindította azt a folyamatot, melynek révén ma már egyre kevesebben tekintik feneketlen kútba dobott pénznek a határon túli magyarság támogatására fordított forrásokat. Ráadásul az úgynevezett baloldalon is erjedéshez vezetett, hiszen rengeteg baloldali politikus szembesült vele, hogy ezt így nem szabadott volna megtenni.

Végül egy személyes jellegű kérdés. Az ön famíliájának nemzet iránti elkötelezettségét édesapja és testvére révén is nehéz lenne megkérdőjelezni. Sokan azt mondják, az Ankarai Nagykövetségen és a Kolozsvári Főkonzulátuson dolgozó fiai révén külügyi dinasztiát építenek. Igaz ez, vagy genetikailag öröklődött a nemzetféltő, nemzetmentő gondolkodás a gyermekeiben?

Dinasztiaépítésre sohase gondoltam, viszont igyekeztem a gyermekeinek minél többet átadni abból az alázatból és szeretetből, amely a saját fajtámhoz fűz. Ez részben a kiskunsági tanyasi őseimtől, a másik ágon a békési református, makacs, keményfejű ősöktől származik, valamint az általunk máig ápolt népnemzeti irodalmi hagyományból. Nem véletlen, hogy gyermekeim ifjúkorát igyekeztünk minél nagyobb mértékben Erdélyben, Délvidéken és Kárpátalján eltölteni. Nagyon örülök, hogy ez a fajta nemzeti elköteleződés számukra is természetessé vált, és most Ankarában, illetve Kolozsváron szolgálják a magyar nemzetet, a magyar nemzet ügyét. Fontos küldetést vállalnak, hiszen Magyarországnak nemcsak múltja van, hanem nagyon perspektivikus jövője is, aminek kibontakoztatásához viszont – ez is történelmi örökség! – nekünk, magyaroknak kétszer-háromszor annyit kell dolgoznunk, mint a bennünket körbevevő világnak. Alázattal kell tennünk a dolgunkat, és azzal a hittel, hogy gyermekeink, unokáink, a következő nemzedékek számára gyümölcsözik a nemzet szolgálatában végzett munka.

(Forrás: blogstar.hu; Borítókép: korábbi fotó Grezsa Istvánról, Gémes Sándor fotója)