A Bakony-hegység szolgált már szenzációs őslénytani felfedezésekkel, gondoljunk csak a világviszonylatban is egyedülálló iharkúti dinoszaurusz lelőhelyre, amit Ősi Attila és Torma András fedezett fel még 2000-ben. Nemrég ismét egy nagy jelentőségű felfedezéssel gazdagodott a hazai őslénytani kutatások eldorádója; a Zirc közeli Olaszfalu határából került elő egy ma is élő tengeri ragadozó-csoport, a tehéncápák egyik jura időszaki képviselőjének a fogmaradványa, ami ez az eddig ismert legősibb tehéncápa-fosszília – írja az origo.hu.
Egykorvolt trópusi óceán emlékei a Dunántúlról
A Kárpát-medencének nemcsak a civilizációs históriája, de a földtörténete is rendkívül gazdag a változatos eseményekben, amiről többek között a középhegységeink kőzeteibe zárt ősmaradványok tanúskodnak. A mai Magyarország területe, az azt felépítő kőzetrétegek tanúsága szerint a földtörténeti múlt legnagyobb részében tengeri területnek számított.
Ezt persze a modern lemeztektonikai felfogásnak köszönhetően ne úgy képzeljük el, hogy az a földdarab, amelyen ma élünk, az idők kezdete óta ott volt, ahol most is ismerjük, és amit hol elöntött a tenger, hol pedig szárazföldi térszínné vált.
A Kárpát-medence aljzatát, illetve felszínét felépítő tengeri üledékes és vulkáni eredetű kőzetek ugyanis azt bizonyítják, hogy ezek a Föld legkülönbözőbb pontjain keletkeztek a felfoghatatlanul távoli múltban, és csak rendkívül hosszú, illetve bonyolult földtani folyamatok eredményeként kerültek a mai helyükre.
A Dunántúli-középhegység, valamint a Mecsek, illetve a Villányi-hegység kőzetei a geológiai múlt egyik legizgalmasabb korszakában, a hozzávetőleg 250 millió éve elkezdődött és 65 millió éve véget ért földtörténeti középkor, vagy a mezozoikum idején – amit a dinoszauruszok koraként is szokás emlegetni –, rakódtak le az egykorvolt hatalmas egyenlítői trópusi óceán, a Tethys kontinentális küszöbén.
Afrika egyenlítői vidékén, kobaltkék vízben formálódik a Bakony és a Gerecse
Hogy mennyire különlegesek a kőzetlemezeket mozgató tektonikai folyamatok, azt igen jól szemlélteti, hogy a jelenlegi földrajzi helyzetüktől eltérően az északi hegyvidékeink közül a Bakony és a Gerecse az akkortájt rendkívül széles Tethys-óceán déli, afrikai selfvidékén, még az ország déli határa közelében fekvő Mecsek alapkőzetei a Tethys egykori északi, eurázsiai partjainál rakódtak le, egymástól több ezer kilométeres távolságra.
A mai Dunántúl csaknem az egész mezozoikum idején tengeri terület volt, a késői kréta időszakot leszámítva. Az ebből a korból származó rendkívül változatos ősmaradványok mind azt bizonyítják, hogy mennyire gazdag lehetett a Tethys trópusi vizeinek tengeri élővilága.
Az ősmaradványok zömét a dinoszauruszokkal együtt kiveszett héjas lábasfejűek, az ammoniteszek, továbbá az akkoriban virágzó szintén héjas és a kagylókhoz hasonló puhatestűek, a pörgekarúak, a mai kalmárok és tintahalak távoli rokonainak számító beleminteszek, kagylók, csigák, tengeri sünök, valamint zátonyépítő és magányos korallok reprezentálják.
A tengeri gerincesek, a halak és hüllők maradványai már sokkal ritkábbak a hazai mezozoikumi üledékekben, bár néha azért itt is előkerülnek olyan szenzációs leletek, mint amilyennek például a közel ötméteres jura időszaki gerecsei tengeri krokodil, vagy a nemrég felfedezett ősi tehéncápa számít.
Alig marad meg valami az egykori rettegett ragadozókból
A közel négyszáz millió éves evolúciós múlttal rendelkező cápaalakúak (Selachiformes) már a devon időszaktól számítva (hozzávetőleg 416 és 360 millió év között) igen nagy fajgazdaságban népesítették be a világóceánt, sőt, a földtörténet ókorában ( paleozoikum) még az édesvizeket is.
A mész vagy kalcitvázas élőlényektől, illetve a tengeri gerincesek, köztük a csontos halak és hüllők többségétől eltérően azonban a cápák testfelépítésük anatómiai sajátossága miatt jóval kevésbé alkalmasak a fosszilizálódásra, mint az előbb említett csoportok.
A cápák vázszerkezete ugyanis nem meszes csontból, hanem megkeményedett kötőszövetből, porcból épül fel, ami az állat elpusztulása után – egy-két rendkívül kivételes esetet leszámítva –, nyom nélkül megsemmisül. A földtörténeti múlt cápáinak ezért jószerével csak a rendkívül ellenálló fogak az egyetlen fosszilis emlékei.
Magyarországi cápaparadicsom, ahol még a megalodon is kitátotta félelmetes száját
Magyarország földtörténeti múltjának tengereit is igen változatos cápacsoportok népesítették be, amit a hazai üledékekből előkerült cápafogak nagy mennyisége bizonyít. A magyarországi cápamaradványok azonban szinte kivétel nélkül a földtörténeti újkor, a kainozoikum (65 millió évtől) tengeri üledékeiből ismertek, elsősorban az oligocén (34 és 23 millió év között) és főként a miocén (23 -tól 5 millió évig) időszakból. Ez utóbbi volt egyébként a magyar földtörténet utolsó tengeri korszaka; a miocén derekán a Dunántúl területét sekély trópusi-szubtrópusi tenger borította el, amelyből a dunántúli középhegység tömbjei szigetekként emelkedtek ki.
A meleg trópusi vízben több olyan cápanemzetség, így köztük tigriscápák (Galeocerdo), kékcápafélék (Carcharhinus), pörölyfejű cápák (Sphyrna), valamint heringcápák (Lamna) éltek, amelyek képviselőivel manapság is találkozhatunk a forró égövi indo-pacifikus régióban.
A dunántúli miocén szigettenger vizeiben nem ment ritkaságszámba az őscetek után ólálkodó félelmetes óriásfogú cápa
(Carcharocles megalodon) sem, ami a maga 16-20 méteres maximális testhosszával minden idők leghatalmasabb húsevő cápájának számít.
Világszenzáció az Eperkés-hegy kőfejtőjéből
Ahogy visszafelé utazunk az időben, úgy egyre ritkábbá válnak a cápafosszíliák is. Annak ellenére, hogy a hazai földből nagy számban kerültek és kerülnek elő a mezozoikum idejéből származó különféle tengeri fosszíliák,
sőt, 2000-től már szárazföldi dinoszaurusz-maradványok is,
és szemben azzal, hogy a földtörténet középkorában a mai Magyarország területe csaknem végig tengeri élettáj volt, a mezozoós cápamaradványok jószerével teljesen ismeretlennek számítanak hazánkban.
Ezért is tekinthető kettős szenzációnak az a felfedezés, amit Szabó Márton, a Magyar Természettudományi Múzeum paleontológusa, és a hazai fosszilis cápák szaktudósa publikált a Paleodiversity & Paleoenvironments című folyóiratban. A tanulmány olyan mezozoikumi, késő jura időszaki ősi halcsoportokat mutat be, amelyek, noha a világ más tájairól már eddig is ismertek voltak, de idehaza még sohasem találkoztunk velük.
A bakonyi Eperkés-hegy késő jura időszaki vörös mészkövéből kipreparált különleges maradványok közül kétségkívül az a rendkívül szép állapotban megőrződött tehéncápa fog számít világszenzációnak, amelyről bebizonyosodott, hogy a ma is élő tehéncápafélék (Hexanchidae) eddig ismert legrégebbi maradványa.
Mélyvizekben úszkálhatott az olaszfalui tehéncápa
A már kihalt Notinatodon nemzetség a jura időszak (hozzávetőleg 199 és 145 millió év között) kimmeridge-i korának végén jelent meg,
amelynek a bakonyi ősi tehéncápa az egyik legelső, és az eddig ismert legrégebbi képviselőjének számít.
A modern cápák csoportját alkotó nyolc cáparend közül a tehén- vagy szürkecápa-alakúak (Hexanchidiformes) számítanak a legősibb csoportnak, ami a jura időszakban bukkant fel a világtengerben.Az ősi vonások szembetűnőek a ma élő tehéncápákon is.
A bakonyi ősi tehéncápa a fogazata alapján legjobban a recens, napjainkban is élő hétkopoltyús tehéncápához (Notorynchus cepedianus) hasonlíthatott.
És hogy milyen lehetett a táj Olaszfalu környékén, ott, ahol több mint 150 millió éve a bakonyi őscápa úszkált? A fosszíliákat bezáró vörös mészkő, a híres „ammonitico rosso” az egykori partvidéktől távolabbi nyílttengeri térségben rakódott le viszonylag jelentős, bathyális mélységekben, a napfénnyel jól átvilágított vízrétegek alatt nagyjából 150-250 méteres mélységben.
Bizonyos, hogy más cápák is úszkáltak errefelé, a Tethys-óceán napfényben fürdő és távolba görgő hullámai alatt. A most is folyó kutatások szép reményekkel kecsegtetnek, hogy újabb cápa bukkan majd fel az idők feneketlenül mély bakonyi kútjából.
