„Egy nőből is válhat teljes értékű katona”

Az MH 5. Bocskai István Lövészdandár vásárhelyi helyőrségének zászlósa, Strumberger Anita 2002-ben egy véletlennek köszönhetően döntött úgy, hogy a Magyar Honvédség tagja lesz. Ezt a döntését aztán egyáltalán nem bánta meg, sőt állítása szerint az elmúlt 17 év adta meg az életének sava-borsát.

Anita egészségügyi szakközépiskolai tanulmányai alatt szakápolói végezettséget szerzett. Az ezután birtokába jutó információk pedig arra ösztönözték, hogy a már meglévő hivatása mellett, kipróbálja a katonai szolgálatot is, ami mellett tovább folytathatta szakápolói tanulmányait immár főiskolai keretek közt.

Mi motiválta nőként arra, hogy a katonai hivatást válassza?

Fiatalon az ember nagyon kevés lehetőséget szalaszt el akkor, amikor valami újat kínálnak fel neki. Nem volt ez másként velem sem. A szakápolói hivatásom megszerzése után rendkívül izgalmasnak ígérkezett a katonai szolgálatvállalás. Így aztán, amikor minden információ a birtokomba jutott arról, hogy hogyan is működik a Magyar Honvédség, úgy döntöttem kipróbálom én is. Iskolai végzettségeimnek köszönhetően egyértelmű volt, hogy az Egészségügyi Központban foglalkoztatnak majd katonaként. Ez a terület a civil szférában is igencsak egy nőies légkörrel bíró hely, ugyanígy van ez itt is. Viszont minden más pozíciót majdnem teljes mértékben férfiak töltenek be. Ennek ellenére soha nem éreztem magam köztük nőként kevesebbnek és rosszul. Ugyanis a férfi kollégák pontosan tudják azt, hogy egy hölgy bár ugyanolyan feladatokat kell hogy ellásson, mégis fizikailag és szellemileg is másképp működik és közelíti meg azokat. Kijelenthetem, hogy mindig, mindenben számíthattam támogatásukra. A nemek közti megkülönböztetést pedig minden esetben elkerültük. A legfőbb motivációm tehát a „miért ne” jelige volt. Úgy vélem egy nőből is válhat teljes értékű katona.

Egészségügyi katonaként milyen életutat tudhat maga mögött ez idáig?

Minden lépcsőfokot megjártam, amit egy egészségügyi katona megjárhat. És mindegyik pozícióban ki is aknáztam önmagam és az adott tudást is, amire ott, akkor szükség volt. Jártam terepeken, kiképzéseken, részt vettem a misszióban, részt vettem a szomszédos országokban szervezett több héten át tartó gyakorlatokon, ezeken a helyeken egészségügyi szakápolóként voltam jelen, De rengeteget tevékenykedtem aszisztensként a rendelőnkben is. Idővel aztán lehetőségem nyílt feljebb lépni, így lettem altiszt. Ma már viszont sokkal inkább a törzs munkájával foglalkozom. Avagy a tervezés, szervezés munkaköreinek a feladatait látom el, egészen pontosan az egészségügyi dolgozók és a gépjármű vezető katonák munkáját igyekszem koordinálni. Állítom, hogy minden beosztásomnak megvolt a maga szépsége. Rugalmas időbeosztásom volt és fiatal voltam, teljes mértékben csak és kizárólag a feladatokra koncentráltam és ezáltal egy élményekkel gazdag életet éltem egészen addig amíg családot nem alapítottam. Azóta viszont két területen kell helyt állnom, mind magánéletben, mind a munkában.

Mit adott Önnek az elmúlt 17 év?

Rengeteg tudással és ismerettel lettem gazdagabb. Különböző képzéseken, tanfolyamokon vettem részt, nyelvet tanultam, utaztam és mindeközben a hazát szolgáltam. Óriási felelősség a kollégáim egészségügyi állapotának megőrzése, illetve az esetleges helyzetekben való sérüléseik ellátása. Azt gondolom, hogy mindvégig teljes értékű katona és munkaerő voltam, rengeteg időt és energiát befektetve ebbe. Ami viszont abszolút megadta a napjaim értelmét.

Menő dolog napjainkban katona édesanyának lenni?

Igen, a kislányom szerint az. Főleg akkor, ha ismeretlen körökben mozgunk. Bár a baráti társaságunk nagy részét katonacsaládok teszik ki, de előfordul persze, hogy egy ismeretlen környezetben szóba kerül az, hogy kinek mivel foglalkoznak a szülei és akkor ez igen is népszerű hivatásnak örvend.

Félt bármikor, bármitől is miközben a munkáját végezte?

Igen, az egészségügyben való munkavállalás mindenképp egy fajta veszéllyel jár. Sok helyen megfordultam már a világban és bizony akadtak olyan helyzetek, ahol kockázatosnak éreztem egy-egy döntést meghozni. Viszont a csapat minden tagja, még akkor is, ha név szerint nem ismeri a másikat, felel azért, hogy a társa ne kerüljön bajba. Ezért ennek az összekovácsolt, már-már családias légkörű társaságnak köszönhetem azt, hogy ez a félelem idővel elszállt.

Milyen célok állnak még Ön előtt?

Azt hiszem, hogy egy célom van már csak, hogy mindig az adott helyzetből kihozzam azt a maximumot, amit abból ki lehet és kell is hozni. Egyébként jelenleg teljes, magabiztos és boldog vagyok az életem minden területén.

Fotó: Gémes Sándor