Algyői csoda: „A transzplantáció megmentette az életemet és új lehetőségeket tárt elém”

A mindössze 23 éves Nacsa Norbert immár egy éve él új májjal. Az algyői fiúnál 2007-ben, azaz 11 éves korában jelentkeztek először hasi fájdalmak, amelyekkel háziorvosához fordult. Ezt követően viszont hosszú hónapok teltek el, mire beutalót kapott a szegedi kórházba, ahol egy ultrahanggal megállapították, hogy úgy a vastag, mint a vékony beleinek egy része gyulladásban van. És, hogy mindez hogyan fajult el odáig, hogy májtranszplantáción esett át egy évvel ezelőtt, azt ő maga mesélte el nekünk.

Mikor és milyen panaszok jelentkeztek nálad először?

Tizenkét évvel ezelőtt, amikor hosszú, fájdalmas hónapok után megállapították, hogy a vastag és a vékony beleim is egyaránt gyulladásba kezdtek egy két hónapos, állandó kórházi felügyeletre, egy csomó vizsgáltra, valamint gyógyszeres kezelésre került sor. Ekkor már igen rossz értékekkel bírtak a májfunkcióim is, ami persze további fájdalmakat és rosszulléteket szült. Mindeközben végeztem általános iskolai tanulmányaimmal és a Hódmezővásárhelyi Szakképzési Centrum Kalmár Zsigmond Szakgimnáziumának és Szakközépiskolájának nebulója lettem. Az első évet még nappali tagozaton, ám a további hármat a folyamatos rosszullétek, az újabb gyógyszeres kezelések és a rendszeres kórházban való lét miatt magántanulóként fejeztem be. Ezzel aztán teljesen kiestem a közösségi életből és kijelenthetem, hogy a rosszulléteken felül ezt viseltem a legnehezebben. Ekkor egyébként már nem csak a bélrendszerem, hanem a májam is gyulladásnak indult. Így aztán szakképesítési tanulmányaimat, – amelyet szintén a vásárhelyi Kalmár Zsigmondban kezdtem meg, autószerelő szakirányon – abba kellett, hogy hagyjam. Besárgultam, rengeteget fogytam és rendszeres ellátásra szorultam. Ezt egy állandó bőrviszketés és bőrkiszáradás kísérte. Mindemellett küzdöttem a reumatológiai gyulladásaimmal is és eközben a szívburkom is telítődött vízzel. Nem voltam a helyzet magaslatán, de élni akartam! Az évek pillanatok alatt múltak el így felettünk, míg nem 18 éves lettem és felnőtt orvosok kezei közé kerültem. Ekkor derült ki, hogy a rossz májműködésem az nem egy mellék, hanem a fő probléma, ami az összes többit okozta.

Ezt követően milyen út vezetett a transzplantációig?

2016. decemberét írtuk, amikor Budapestre kerültem és felvettek a transzplantációs listára. Ekkor már rendkívül rossz egészségügyi állapottal rendelkeztem. Majd tizennégy hónapot vártam a megfelelő donorra. A lista elején voltam ugyan, ám mégis több, mint egy évet kellett várnom, hiszen a hosszú éveken át tartó betegség oly annyira megkárosította a testem és annak tömegét, hogy meg kellett várnom még találnak a méreteimhez mérten megfelelő donort. Utólag már magam sem értem, hogy hogyan volt bennem akkora mértékű erő és energia az élni akarás vágya iránt, mindenesetre azt tudom, hogy ez volt az a hihetetlen ambíció, ami belűről egy nagyon erős löketet adott mindehhez. Egyáltalán nem féltem. Sőt, szinte biztos voltam abban, hogy megmenekülök. Minden pillanatban az lebegett a szemem előtt, hogy túl fiatal vagyok ahhoz, hogy mindennek ideje korán vége szakadjon.

A műtétet követően mikor tudatosult benned az, hogy egy másik embernek köszönheted az életed?

A tudat, hogy egy idegen ember, egészséges, ép szerve által működik a saját szervezetem újra úgy, ahogy annak működnie kell, ehhez pedig az kellett, hogy ő meghaljon már szinte a műtét után azonnal egy fajta tudatosságra és megbecsülésre ösztönzött. Persze azért ezt is fel kellett tudni dolgozni, amihez kellett egy kis idő. El kellett fogadtam, hogy ennek a fiatalnak – akiről egyébként annyit tudunk, hogy budapesti volt és olyan idős, mint én, és az agyhalál bekövetkezte miatt nem tudták már megmenteni az életét – a hozzátartozói voltak annyira nagylelkűek és emberségesek, hogy felajánlották szerettük szerveit annak érdekében, hogy aki tud éljen vele és meneküljön meg általa a haláltól. Mivel a transzplantáció törvényekhez kötött, így sajnos nem tudunk személyesen hálát adni ennek az adott családnak, viszont nap, mint nap gondolunk rájuk, és az első évfordulón, amire lassan két hónapja került sor – február elsején – gyújtottunk egy gyertyát, megemlékezve ezáltal rá, és arra, hogy neki köszönhetően vélhetően jó sokáig élek még majd ezen a Földön.

Miben változtatta meg a nézeteidet az elmúlt tizenkét év és maga a műtét?

Rengeteget szenvedtem, sok veszteség ért és egy teljes életmódváltás állt be a műtétet követően. Ám azt gondolom, hogy ezek a harcok nélkül ma nem lehetnék az, aki vagyok. Sőt, azt kell mondanom, hogy mindezek formáltak igazán azzá, akivé értem. Ma már másképp látom a világot.

Mi az, amit másképp látsz benne?

Meg kellett tanulnom azt, hogy az apró dolgoknak is nagyon kell és lehet is örülni. A szüleim mellett, a barátaim és minden családtagunk egyformán támogatott és soha sem hagyott magamra. Megrendítő volt édesapámat életemben először sírni látni és azt, ahogyan édesanyám velem együtt küzd a végsőkig. Az emberek megítéléséről nem is beszélve. Megtanultam, hogy nem ítélkezhetünk, mert nem tudhatjuk, hogy kinek milyen gondja, baja van és, hogy az milyen következményekkel jár az ő életében, ami miatt olyan amilyen vagy épp nem olyan, amilyennek lennie kellene.

Milyen célok állnak jelenleg előtted?

Mint, ahogyan azt említettem immár egy éve, hogy egy új májjal élek, ami lehetővé teszi azt, hogy újra teljes értékű legyen az életem. Két hónap múlva végzek a Békéscsabán megkezdett OKJ-s képzésemmel, amely szerint fotográfus lesz belőlem. Illetve a sportnak, azon belül is a biliárdnak élek. Mivel a focit, amit egyébként tizennégy évig űztem végleg abba kellett hagynom. Emellett persze célom, hogy egyre több mindent lássak a világból és megtapasztaljam azon élményeit, amelyeket a fiatal, kamasz korom nem tett lehetővé. Egy már ezek közül teljesült akkor, amikor az orvosom ajánlására a Csodalámpa Alapítvány megkeresett 2011-ben, és kívánhattam egyet. Természetesen mint minden gyermek én is azt kívántam, hogy bárcsak egyszer megnézhetném a francia Disneylandet. Így is lett. Az édesapámmal és még nyolc, hasonló helyzetben lévő gyermekkel és azok szüleivel három napot tölthettünk el ott az alapítványnak köszönhetően. Mindemellett persze tudatosan vigyáznom kell az egészségemre is. Tulajdonképpen ez is egy cél, hogy ne sérüljek meg, hogy megtanuljam időben bevenni a szükséges gyógyszereket, hogy helyesen étkezzek és, hogy ezek által se ütközzek olyan akadályokba, amik tönkretehetik ezt a csodás második esélyt, amit az élettől kaptam arra, hogy éljek.

Fotó: Gémes Sándor/Nacsa Norbert