„Szerencsés vagyok, hogy a Mol-Pick Szeged Kézilabdacsapatának másodedzője lehetek”

A zentai származású Marko Krivokapić immár hat éve a Mol-Pick Szeged Kézilabdacsapatának másodedzője. Karrierjét a Vajdaságban kezdte, mit sem sejtve akkor még arról, hogy egy napon a világ legtehetségesebb kézilabdásai között tartják majd számon.

Milyen apropó kapcsán került a kézilabda világába?

Hét éves voltam, amikor úszni kezdtem. Fiú gyermek révén a sport iránti szeretet rövid időn belül teljesen magával ragadott. Az, hogy tehetségesnek bizonyultam benne pedig csak egyre feljebb és feljebb vitt, ám tizennégy éves koromban el kellett ismernem és a szüleimnek is, hogy ezen a pályán számomra nincs már több lehetőség, nem tudok feljebb jutni és fejlődni sem. Ennek okáért kézilabdázni kezdtem, Zentán. Természetesen a labdajáték világában is a legjobbat és a legtöbbet akartam kihozni magamból, azt viszont soha sem gondoltam, hogy mindehhez egy ekkora utat járok majd be, ami végleg és teljesen meghatároz engem is és az életemet is. Ám a zentai pályafutásom nem tartott olyan sokáig, hamar Kaćra kerültem, ahol hat évet töltöttem, ezt követően Palánkán időztem két évet, majd a portugáliai Madeirán töltöttem négy évet, Granollersben három évet, egy évet Zaragosaba és öt évet pedig Valladolidban játszottam, ez az öt év volt játékosként eltöltött éveim utolsó öt éve. És jelen esetben tapasztalatból állítom, hogy játékosnak lenni sokkal de sokkal egyszerűbb, mint edzőként jeleskedni. Mindez akkor vált óriási döbbenetté a számomra, amikor hat évvel ezelőtt a Mol-Pick Szeged Kézilabdacsapatának másodedzője lettem. Persze a játékosok adják meg mindennek a sava-borsát, mégis sokkal nagyobb felelősség ebben a pozícióban lenni, mint abban volt.

Mekkora mértékben sikerül másodedzőként átadni azt a sokszínű tapasztalatot, amit az imént felsorolt helyeken gyűjtött be játékosként?

Természetesen minden edző igyekszik azt átadni, amit maga is elsajátított az évek alatt játékosként. Mint mindenkinél, nálam is megvan, hogy mi az, amit feltétlenül be szeretnék építeni az adott játékba és az is, hogy melyek azok a kevésbé fontos vagy hasznos dolgok, amelyeket félre teszek abból a sok-sok mindenből, amit én magam egykoron megtapasztaltam. Az viszont tény, hogy a legrosszabb edzőtől is tanul legalább egy jó dolgot az ember. A legnagyobb cél persze nem más, mint, hogy amit mi, edzők átakarunk adni az sikerüljön és viszont lássuk azt egy-egy meccsen. Kétségtelen, hogy sokat hozzátesz az is, hogy mely játékos milyen alappal rendelkezik, főleg egy olyan esetben, mint a miénk. Ugyanis a Mol-Pick Szeged felnőtt kézilabdacsapata köztudottan multikulturális gyökerekkel bíró tagokból áll. Szerb, horvát, orosz, szlovén, cseh, spanyol, izlandi és magyar játékosokból tevődik össze. Így képviselik ők Magyarországot, minden egyes alkalommal amikor a világ legkülönbözőbb pontjain a pályára lépnek. Nem egyszerű tehát megtalálni azt a bizonyos közös hangot, sem a mentalitásra sem pedig a nyelvre való tekintettel, ez utóbbinál nem titok azért, hogy az angolra esett a választás.

Az a mentalitás, gondolkodás és habitus, amit a Balkánról hoz magával, hogyan érvényesíthető itt, az anyaországban?

Minden embernek van egy személyisége, amit egyértelműen befolyásol a fiatalon maga előtt látott és minden esetben követett példa, valamint a hatások, amelyek ifjú korában érték. Tagadhatatlan, hogy én abban az időben éltem meg ifjú éveimet Szerbia, amikor az egy igazi dzsungel volt. Egy vad, harcos ország, ugyanennyi vad pillanattal. Ott, akkor gyakorlatilag mindenkit ez formált. Viszont az évek múlásával rengeteget változtam, szelídebb lettem. Köszönhető mindez a külföldön eltöltött éveimnek. Illetve kiemelném, hogy nagyon sokat tanultam a játékosainktól is, akik összességében, mint mondtam tényleg egy multikulturális csapatot alkotnak. Lassan de biztosan én magam is megtapasztaltam és megértettem, majd el is sajátítottam egy-egy véleményt, meglátást, gondolatot úgy a kézilabdával, mint az élettel kapcsolatban tőlük. Ennek margójára most kijelenthetem, hogy nem csak én adok nekik, hanem ők is táplálnak engem.

Nehéznek bizonyult a Szegeden való beilleszkedés?

Egyáltalán nem volt nehéz számomra, édesapám szerb, édesanyám magyar, ennek köszönhetően a magyar nyelvet is viszonylag jól beszéltem. Ám a feleségem és a gyermekeim egyáltalán nem beszéltek magyarul akkor, amikor mi Spanyolországból Szegedre költöztünk. Viszont be akartak illeszkedni és el is akarták sajátítani ezt a nyelvet is, amellett, hogy beszélnek szerbül, spanyolul és lassan már angolul is. És bár az iskolában évet kellett ismételniük, ez egyáltalán nem hátráltatta őket semmiben. Sokkal nehezebb volt számomra a másodedzői pozíció ritmusának felvétele, mint a magyar mentalitás és az abba való beilleszkedés.

Milyen céljai vannak a Mol-Pick Szeged kézilabdacsapatával kapcsolatosan?

Állíthatom, hogy az én céljaim ugyanazok, mint a játékosaink céljai. Hat éve dolgozunk együtt, ismerik a rendszert, tudják, hogy mik az elvárások, mi az, aminek meg kell felelni. Nagyon fontos, hogy folyamatosan fejlődjünk, tanuljunk, új dolgokat tapasztaljunk meg és ezáltal jobbak legyünk a legnagyobb ellenfelünktől, a szintén magyar veszprémi csapattól.

Mi az, ami motiválja?

Minden másodedző célja, hogy egyszer vezetőedző legyen. Azt hiszem, ez az, ami motivál. És, amint lesz rá lehetőségem élni is fogok azzal, hogy vezetőedző legyek. Rengeteg energia, munka és képzés van abban, amit én ma a játékosainknak nyújtani tudok vagy legalábbis próbálok, nem szeretném elpazarolni mindezt. Tudom, és látom, hogy vezetőedzőnek lenni nem egyszerű feladat, hiszen rengeteg jó edző van, és azért, hogy én is melléjük tudjak állni a sorba még sokat kell dolgozni. A mesteremet, Juan Carlos Pastort én magam is az elmúlt években ismertem meg igazán. Amióta kollégák vagyunk azóta már látom az emberi oldalát is és nem csupán az edzőit. Rendkívül jó viszonyt ápolunk egymással, hiszen egy a célunk, a legjobbat kihozni a Mol-Pick Szeged Kézilabdacsapatból. És kijelenthetem, hogy az ő személye is nagyszerű motiváció a számomra. Annak ellenére, hogy nagyon különböző nézetekkel rendelkezünk, nagyon hasznos tanácsokkal lát el, amit én igyekszem rendszerint megfogadni és beépíteni a pályafutásomba.

Van önben bármi iránt, bármiféle félelem?

Szerencsés embernek tartom magam. Az az apró kis világ, ahonnan én elindultam ugyan adhatott volna okot arra, hogy féljek, de nem tette. Sőt, büszkén vállalom és képviselem bármilyen helyzetben Szerbiát, Vajdaságot és azon belül pedig Zentát. Azt gondolom, ha félnék, fáradtnak érezném magam, vagy teherként gondolnék az adott pozíciómra akkor nem tudnék ennyire boldog lenni, mint amilyen most vagyok. Viszont egy remek család, egy csodás munka, egy jó életkor, a folyamatos fejlődésre való lehetőség elveszi az esetleges félelmek okát.

Fotó: Gémes Sándor