Somogyi Anita: „Nem mi kértük a rákbetegséget, nincs mit szégyellnünk.”

Napjainkban még mindig sokan összerezzennek, ha a rákról hallanak, vagy rákbetegséggel élő emberrel találkoznak. Talán fakad ez abból, hogy nincsenek tisztában a betegség jellemzőivel, és azzal sem, hogy miként kezeljék ezt a helyzetet.

Somogyi Anita egy 42 éves, egyedül élő vásárhelyi anyuka, aki most Németországban él. Nemrég azzal a szándékával keresett meg, hogy szeretné vállalni nyíltan a betegségét. A saját fájó története egyfajta küldetéstudattá is formálódott. Anita a történetével szeretne támasz lenni, segítséget nyújtani azoknak, akik szintén az egészségért harcolnak.

Milyen betegséged van?

Nekem HER 2 negatív típusú gyulladásos mellrákom van, ami jelenleg megtámadta a hónalj nyirokrendszert. Ez egy igen agresszív fajtája a ráknak, intenzíven támadja a fő szerveket vagy jobbik esetben a nyirokrendszert. Én az utóbbinak estem áldozatául. Jelenleg kemoterápiára járok, a hetedik kezelésen vagyok túl, előttem van még 13, és két műtét.

Hogyan tudtad meg, hogy beteg vagy?

Az én kálváriám 2017 márciusában kezdődött, amikor észrevettem egy csomót a jobb mellem felett. Elmentem nőgyógyászhoz, aki váltig állította, hogy ez egy ciszta. Többször kértem az operációt, mivel Magyarországon kétszer volt kisebb beavatkozás e miatt. Nem javasolta. Többször jártam kontrollra, noha növekedett a „ciszta”, mindvégig azt mondta, ez egy jóindulatú daganat, nem kell műtét. Nem értettem, hogy akkor miért fáj. Tipikus választ adott: a rák nem fáj! Hittem neki, éltem az életem, dolgozni jártam, azonban a fájdalom nőtt. Elmentem egy független orvoshoz, aki azonnal beutalt a mellklinikára biopsziára. A beavatkozás után három nap múlva telefonáltak, hogy fáradjak vissza. Jó kedvvel érkeztem, gondoltam, végre kiveszik. Jött a doktornő, üdvözölt, mosolygott. Itt a kezelésért nem várnak borítékot. A kis bevezető után a doktornő arca teljesen megváltozott (hisz velem egyidős). „Frau Somogyi! Tut mir leid. Das ist sehr-sehr böse artik.” Itt egy pillanat alatt jött a felismerés és a kérdés: „Das ist krebs?!”. „Ja. Das ist brustkrebs.” Fordítás magyarra: „Somogyi Asszony! Sajnálom, de ez egy nagyon-nagyon mérges elváltozás.” „Ez rák?” „Igen, ez mellrák.” Ezeket azért írtam németül, mert ez beleégett a fejembe.

Mit éreztél, mikor az orvos közölte veled a diagnózist? 

Összeomlottam, mint még soha. Egy évig be akarták mesélni, hogy ez egy ciszta. Azzal kezeltek, és megtudom, hogy rákos vagyok?! Zokogtam. A barátnőm szintén. Egyszerűen nem akartam felfogni, mert a kemóról hallani sem akartam. A doktornő elmondta, mi a lehetőségem: jelenleg nincs műthető állapotban, és ha ez így folytatódik, halál a vége. Na, ez végképp padlóra küldött. Képtelen voltam hazavezetni. Ha nem fogadom el, hat hónapom lett volna hátra. Nincs jó vagy rossz döntés. Hosszú, és gyötrelmes a folyamat.

Mi az, ami a legnehezebb most számodra?

Az egész eddig felépített életem romokban hever. A család, a barátnak hitt emberek teljesen elfordultak tőlem. A párkapcsolatom tönkre ment. Úgy kezeltek, mint egy leprást. Most itt élek egy idegen országban egyedül, ahol mindenem megvan, de kőkemény árat fizettem érte. Hiába van pénz, ha nincs egészség. A hangulatom változó: vagy pörgök, vagy sírok (miért pont én?). Ez a betegség testileg – lelkileg összetöri az embert és a hozzátartozókat. Kemó napján, még megmozdulni is fáj. Haragszom a világra, utálom ezt az egészet, de csinálni kell! Látom, hogy mások boldog képeket posztolnak a Facebookra, én meg ugyanannyi idősen az életemért küzdök.

Mi az, ami a legnagyobb támogatást jelenti számodra ebben a küzdelmekkel teli időszakban?

A legfőbb támogatás az öcsém és imádott sógornőm. Ők havonta egyszer tudnak jönni hozzám, ezeket a hétvégéket várom, ez visz előre. A fiammal is rengeteget beszélünk. Van két nagyon jó barátnőm, akik tartják bennem a lelket napi szinten, és az egykori párom, akivel 8 közös év van mögöttünk. Nélkülük nem menne. Megismertem két remek embert, akikkel közös utat járunk. Egymást biztatjuk, támogatjuk, tartjuk egymásban a hitet, mert hol egyikünk, hol másikunk akarja időnként feladni.

Kaptam egy cicát is, hogy ne legyek egyedül. Sietek mindig haza, mert enni kell adni neki és nem szeretem, ha egyedül van. Unatkozik és nyávog olyankor. Róla tudok gondoskodni. Rengeteg szeretetet ad. Jellemzően oda fekszik rám, ahol fájdalmam van. Hiszem, hogy gyógyít.

Mi az, amit üzenni szeretnél a rákbetegséggel élő embereknek?

Akik ezzel küzdenek, azt üzenem, hogy merjék felvállalni. Nem mi kértük ezt a betegséget, nincs mit szégyellnünk. Eddig én is titkoltam, de nem lehet így élni. Sajnos látványos nyomai vannak, hisz az egész szőrzet kihullik. Erre a környezetünk sajnálkozva reagál: Úristen! Most mi lesz?! Mi lenne? Ez van. Csinálni kell! Hisz az életünk a tét! Ha nem küzdesz, elbuksz.

A hozzátartozóknak is nehéz kezelni ezt a helyzetet…

Nekem teher, ha minden reggel megkérdezik és csak ez a téma: Hogy vagy ma? Hányadik lesz már? Miből élsz most? Eszel ugye rendesen? Mikor műtenek?  Van, aki segítsen?
Nem kell lesajnálni, hisz élek és élni is fogok! Fejben dől el minden! Én eldöntöttem, hogy meggyógyulok! Mindenki csak kifogásokat keres, miért nem tud itt lenni velem, mindenki magyarázkodik. A betegnek jól esik, ha felhívják, ha a hozzátartozók nem zárják ki az életükből, a mindennapjaikból. Rossz megélnem, hogy az emberek félnek velem beszélni, velem lenni. Nem tudják, mit mondjanak, sem, hogy mit tegyenek. Talán attól félnek, hogy elkapják tőlem ezt a betegséget, pedig ez nem így működik.

Hogyan gondolsz a jövőre?

Az egész életemet átértékeltem. Már nem megfelelni akarok, sem bizonygatni. Teljesen bezárkóztam, a testvérem és felesége, imádott fiam és maréknyi barát, aki fontos. Ki tudja, mit hoz a jövő? Jelenleg csak a gyógyulásra koncentrálok. Hosszú még az út. Ha befejeztem a kemót, két műtét vár rám, és még akkor sem mondhatom, hogy meggyógyultam. Tünetmentes lehetek, de a kaszás mindig ott fog körözni a fejem felett. Viszont még egy ideig várnia kell, mert nem hagyom magam. Rengeteg dolog vár még rám. Hisz az élet szép, és minden vihar után kisüt a nap, a felhők felett pedig ott van a szivárvány!