Sinkovits-Vitay András: „lélekben összenőve”

Ma lenne kilencven esztendős Sinkovits Imre, a valaha élt egyik legnagyobb magyar színész. Egy ország ismeri őt a filmekből, a felvételekről, a szerencsésebbek pedig még láthatták őt színpadon is. Nem volt olyan karakter, akit nem tudott hitelesen megformálni. A mai napig imádjuk a Tizedes meg a többiekben nyújtott alakítását, de a videómegosztó oldalakon folyamatosan emelkedik a megtekintők száma. Sinkovits Imre egy ikon, egy példakép. Fia Sinkovits-Vitay András segített abban, hogy megismerjük, milyen volt a nemzet színésze otthon, mint férj, mint apa – írja a Blogstar.

Hogy emlékszik vissza, miként ünnepelték édesapja születésnapját?

Minden alkalomra írtam egy verset, vagy egy dalt. Nem is tudom mikor kezdődött, talán még csak tizenkét éves voltam, amikor az első ilyen megszületett, de aztán mindegyikre így készültem. Néhányra még emlékszem is, a negyvenediken énekeltem azt tudom, de még a hetvenharmadikra is írtam, pedig akkor már nem volt köztünk.

Illetve ő mai napig velünk él, nem hagyott el minket.

Igazi családi események voltak ezek?

Igen, külön készült rá mindenki, csodás együttes ünnepek voltak ezek. A születésnappal kapcsolatban talán nem mindenki tudja, hogy korábban ezen a napon látta meg a napvilágot Széchenyi István. A magyar történelem egyik legnagyobb figurája április 8-án, húsvét vasárnap halt meg. A testvérem április 8-án született, én pedig húsvét vasárnap. Érdekes, nem?

Elképesztő párhuzam. Visszatérve édesapjára: hagyta, szerette, ha a családon belül ünneplik?

Nagyon szerette, hogy szeretik. Nem minden alkalommal ragaszkodott a népszerűséghez, de amikor otthon összegyűlt az egész család, azt nagyon élvezte.

Milyen családfő, férj, apa volt?

Emlékszem egy alkalommal, a paplan alatt olvastam éjszaka. Naná, hogy észrevette. Bejött, kicsit tartottam tőle, hogy mi lesz belőle, de csak nevetett. Aztán amikor későn értem haza a moziból, akkor sem tolt le, hanem beszéltünk a filmről. Nagyon sokat nevettünk együtt. Nem volt egyszerű az életünk, mert ugye az 1956-os szerepvállalása miatt rovott múltúnak számított. Figyelni kellett mindenre, de engem például nem tudtak úttörővé avatni, mert az esemény előtt jégkorongoztam és eltörtem mindkét kezem, nem jött rám az ing. Na, ennek mondjuk nem örült.

Szigorú volt?

Nem. Emlékszem a dackorszakomra, amikor nem beszéltem senkivel. Megismertetett Latinovits Zoltánnal, vele sokat találkoztam. Ezt mondjuk aztán nem nagyon szerette édesapám. Zoli bá’ szólt, hogy ötre jön, de fél hatkor megy is. Na, most ebből az lett, hogy valóban megérkezett időben, de csak hatkor távozott. Másnap reggel. Sokat tanultam tőle, például intarziákat készíteni, meg egy csomó mindent, de mindig azt mondta, hogy színészkedjek, mert abban jó vagyok.

Mi volt az édesapja színházi szerepe, ami hatással volt önre?

Az önálló estünk. Az sokat adott, hiszen rengeteg időt töltöttünk együtt. Elképesztő előadások voltak, amelyek között akadt olyan, amit egy órára terveztünk, aztán háromnegyed háromtól fél tízig tartott. De láttam őt Németh László VII. Gergely című művének címszerepében. Az nagy hatással volt rám.

Úgy huszonöt éves lehettem, amikor elkezdtünk igazán közösen dolgozni, élni és mentünk végig a Földön. Egy ágyon, egy kenyéren – szó szerint.

Emlékszem, hogy egy szállodai szobában ülve néztük együtt, ahogy lőtték Jelcint Oroszországban, bennem él az olso-i pályaudvar, amelyen csak ketten voltunk hajnalban és beszélgettünk.

Mi volt a legnagyobb tanítás, amit az édesapjától kapott?

Amikor főiskolás voltam, akkor játszottam az Othelloban. Megsúgták, hogy ott ül a nézőtéren, a végén találkoztunk is. Mondtam neki, nem tudtam, hogy itt van, mire ő: én tudtam, hogy itt vagyok, de azt nem, hogy te is. Válaszoltam, hogy én voltam Othello. „Az a színesbőrű, göndör hajú alak? Bámulatos! Egy szavadat sem értettem!” Ott haltam meg a színpadon – vágtam vissza, mire csak annyit mondott:

„A néző én vagyok. Nem foglalkozom az érzéseiddel, nekem kell érezni, nem neked.” Ezt követően más szemszögből vizsgáltam a hivatást.

Hogy készül a kilencvenedik születésnapra?

Lemostam a sírkövet, elhelyeztem egy kilencvenes számot formázó mécseseket, rendbeszedtem a növényeket – megszépítettem a sírt, hátha jár arra valaki. Persze ez most nemcsak a péntektől szól, hiszen volt már koszorúzás, lesz emlékest a Vígadóban, amelyet Juhász Judit moderál, Rátóti Zoli és én beszélgetünk majd. Lesz mire emlékezni. Említettem már az estjeinket. Édesapám azt mondta, hogy legyen a címe „Ketten az úton”. Ebbe nem mentem bele, hiszen mi azért más úton jártunk. Így lett „Lélekben összenőve” a címe. Döbbenet, hogy milyen rég óta nincs velünk.

Korábban azt mondta, hogy a mai napig velünk él.

Persze! Rendszeresen beszélünk is. És, hogy az emléke még élőbb legyen díjat is alapítunk, amit ma jelentünk be. Minden évben megkapja majd egy határon túli magyar színész. A díj maga egy nagy Magyarország térképből és édesapám önarcképéből, valamint a régi Nemzeti Színház épületének kicsinyített másából áll majd. Ugyanakkor édesanyám, Gombos Katalin emlékét is hasonlóan szeretnék majd emlékezni. Ő is zseni volt, ünnepelt színésznő, aki feláldozta az életét, a karrierjét a gyerekeiért és édesapámért. Az 56 utáni időszakban is, amikor rendszeresen jött a nagy fekete autó. Elvitték édesapám, aki egy idő után szinte könyörögve kérdezte, hogy mit akarnak tőle, ő besúgónak alkalmatlan. Békén is hagyták.

Forrás és fotók: blogstar.hu