Horror Vásárhely múltjából: hosszú évekre betonbörtönbe zárták a fiatal háborús őrültet

Nemrégiben jelent meg egy cikk az Indexen arról a vásárhelyi fiúról, akit az 1920-as évek végén, betonbörtönbe zárt a családja. Mi is megkerestük a Pesti Napló 1937-es számát – amire az oldal hivatkozott –, hogy teljes képet kaphassunk a történtekről. A Nyolc éve betónbörtönben című írás még a mai kor olvasója számára is megrendítő.

1937 szeptemberében, Hódmezővásárhely tanyavilágába látogatott el a Pesti Napló tudósítója, aki előzetesen már értesült a rémhírekről. A Gorzsa-tanyán élt az öreg Olasz Pál és családja. A férfi mindhárom fiát elvitték a frontra, akik közül a legkisebb, Albert, sértetlenül tért vissza, ám viselkedése egyre furcsább lett. „Két évvel hazatérése után kitört rajta az elmebaj” – írják a cikkben.

Eleinte éjszakánként felriadva üvöltözni kezdett, hogy „Jön az ellenség, hurrá, hurrá!”, majd egyre agresszívabbá vált: baltát fogott az anyjára és csak kis híja volt annak, hogy nem ölte őt meg, verekedett, tört-zúzott, az egyik testvérének a karját csontig elmetélte. Bár bevitték Szegedre az őrültek házába, a tartási díj igen magasra rúgott, a család nem tudta megengedni magának a havi 130 pengős kiadást.

A helyzet pedig csak egyre rosszabb lett: a fiú meg akarta ölni az anyját, az idős apjának pedig egy verekedés során úgy beleharapott a fejébe, hogy egy tenyérnyi darabon letépte a fejbőrét. Vásárhelyen is próbálták kórházba adni, de ismét sokat kellett volna fizetniük, a tartás ugyanis csak akkor lett volna ingyenes, ha már nincs vagyona a családnak.

Végül az öreg Olasznak a vásárhelyi városházán tanácsolta azt valaki, hogy építsenek egy olyan cellát, ahonnan a fiú nem tud kijönni. A család végső elkeseredésében megépítette a börtönt. Mikor a Pesti Napló tudósítója megérkezett, Albert már nyolc éve lakta a rideg építményt.

Olasz Pál elmondta, se éjjelük, se nappaluk a fiúk állandó üvöltözésétől, de bántani nem akarták, hiszen mégiscsak a saját vérük volt. Ahhoz, hogy kitakarítsák az építményt, a szomszédok segítségére volt szükség, hiszen hat-nyolc ember kellett ahhoz, hogy le bírják fogni Albertet. A börtönbe betérve döbbenetes dolog fogadta a tudósítót.

„A sarokból egy emberi alak ugrik a vasrácshoz. Fekete szakálla a mellét veri, válláig érő torzonborz hajával, viaszsápadt arcával, az őrület lángjától izzó szemével leírhatatlanul szennyes, rongyos egy szál ingben, bokáig érő bűzös, mocskos, szalmával kevert utálatosságban áll a rács mögött Olasz Albert, a világháború rémségeitől elmebajt kapott vásárhelyi katona, és két csontvázkezével rázni kezdve a rácsot, artikulálatlan hangon bömbölni kezd.” – számolt be a megrázó találkozásról.

A család azt szerette volna, ha a cikk hatására kapnak valamiféle segítséget, de a tudósító csak elkeserítő információkat szerzett: nem az Olasz család az egyetlen, akik így jártak, csak Vásárhelyen legalább még hárman voltak ekkor hasonló helyzetben.

Ausztrál katonák egy Ypres melletti segélyhelyen 1917-ben. A bal oldali katona távolba meredő tekintete a harctéri sokk egyik jellemző tünete; forrás: Index

Czakó Lajos, Hódmezővásárhely akkori tisztiorvosa így nyilatkozott: „Tekintettel arra, hogy Olasz Albert közveszélyes beteg, nézetem szerint kifogástalanul van elhelyezve, már tudniillik abból a szempontból, hogy senkiben sem tehet kárt. Különben is a Gorzsa-tanyai eset nem egyedülálló sem a város területén, sem egyebütt az országban (…)”

Döbbenetes, hogy a háború mennyire megnyomorította nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is az embereket. A családok sokszor nem tudták másképp megoldani a helyzetet, kénytelenek voltak a frontról hazatért szerettüket bezárni. Ez a tragédia pedig városunkat is elérte.

(Forrás: Pesti Napló 1937. szeptember 23. 8. o, Borítókép: illusztráció, forrása: Pixabay.com)