Vásárhelyért szorítottak kezet

Hosszú, rögös út vezetett Márki-Zay Péter és Lázár János közös kiállásáig. A polgármester és a honatya megtalálta, mi az, ami összeköt: Vásárhely érdekei minden személyes ambíciót és politikai érdeket felülírnak.

Márki-Zay Péternek és Lázár Jánosnak sikerült meglepnie a magyar médiát. Mindenki arra számított, hogy a csütörtöki zárt ajtók mögötti tárgyalást az eltérő értelmezésekkel tarkított egyéni Facebook-bejelentkezések csörtéje kíséri majd, de – szerencsére – az élet átírta a forgatókönyvet. Pontosabban a főszereplők cáfoltak rá a bizalmatlankodókra.

A két politikus a várva várt, több mint hetvenöt perces négyszemközti találkozót követően közös sajtótájékoztatón értékelt, és mutatott utat. A városukért közösen dolgozó közéleti szereplőkhöz méltó visszafogott higgadtsággal, az érdemi építkezés jegyében.

Azon az emberi hangon, melyet már hónapok óta szomjúhozott a helyi közösség.

Hosszú, rögös út vezetett a közös kiállásáig, de – mint ahogy a sportban, úgy a politikában is – a végeredmény a lényeg. Lázár már a február 25-e utáni első Kormányinfóján gratulált Márki-Zay megválasztásához, és világossá tette: a versengés ideje véget ért, és az együttműködés ideje következett el. A városépítő munkáé, amelyben vállat a vállnak vetve mindenki természetes szövetséges. A honatya az április 8-át felvezető – az országos nagypolitikai kampányban gyökerező – puskaporos hangulatú politikai pisztolypárbajon hamar túllépve a május 29-i közgyűlésen kőbe véste az alapokat. Békeharc helyett békét, polgárháború helyett közös munkát hirdetett meg. Emellett tett hitet a csütörtöki tájékoztatón is, ahol nemcsak együttműködésre intett, de a nyugalomért, a megbékélésért és a megosztottság csökkentéséért emelt szót.

Márki-Zay talán messzebbről indulva érkezett el a kedélyes kézfogásig, ami abból a szempontból érthető is, hogy közéleti bejelentkezésekor elsősorban a Fidesszel és Lázárral szemben kellett meghatároznia önmagát. A város falain messze túllépett a börtönnel fenyegetett fideszes politikai elittel szemben meghirdetett harca, ám április 8-a és az azt követő roncsderbi vele is lenyelette a keserű pirulát: az ellenzék sem jobb a deákné vásznánál. A csendes többség és a hangos kisebbség erőviszonyait pontosan felmérve, a vásárhelyiek hívó szavát hallva visszatért a városházára, hogy települését és közösségét szolgálja, hiszen annak van most az ideje. Ebben pedig partnerekre van szüksége, és nem ellenségekre. Nem véletlenül hangsúlyozta csütörtökön, hogy – Lázár tanácsait hálásan köszönve és megfogadva – korrekt és gyümölcsöző együttműködésre törekszik a helyi Fidesszel. Úgy a közgyűléseken, mint a városfejlesztés stratégiai kérdéseiben.

Jól van ez így! Hódmezővásárhely ugyanis csak akkor lehet sikeres, ha az egymásra utalt politikai szereplők közösen rakják össze a következő esztendők, évtizedek fejlesztési elképzeléseinek puzzle-jét.

A polgármester és a honatya telefonszámcseréje egyértelműen fényt gyújtott az alagút végén.

Úgy tűnik, mindkét fél belátta, hogy árokásással nem lehet előrébb jutni, ami nemcsak a netes fegyverropogásban acélosodó médiamunkások, hanem általában a békés, nyugodt építkezésre vágyó, a túlhajszolt politikai csatározások fél évétől megcsömörlött helyi közösség számára is üdvözlendő. A lakosságnak nem is lehet más az érdeke: a háborús állapotoknak véget kell vetni, meg kell tisztítani a puskaporos levegőt. A legfőbb ideje, hogy a vásárhelyiek szót értsenek egymással, a baráti beszélgetésekből, no meg a családi ebéd mellől száműzzék a pártoskodó csatározást, és újra egymásra találjanak.

A vezetők példát mutattak.

Márki-Zay és Lázár a jövőben azt keresik, ami összeköt, nem pedig azt, ami elválaszt. Félretették a politikai és személyes sérelmeket, látványosan visszaléptek néhányat az egyéni érdekek erdejében.

A kézfogás egész Vásárhelynek üzent. Jó mulatság, férfimunka volt.