Nagymamája tanította meg a segítő munkára a vásárhelyi Kapcsolat Központ főigazgatóját

– Mikor érezte meg először, hogy mit jelent rászoruló embereken segíteni?
– A nagymamám fiatalkorában lett nagyon beteg, ami miatt tolókocsiba kényszerült. Amikor nagyobbacska lettem, a testvéremmel mi voltunk a mama segítői. Talán ekkor szembesültem azzal, mit jelent, ha az ember mások segítségére szorul, mert egyedül nem képes megbirkózni a hétköznapi élet alapvető feladataival sem. Azt is itt értettem meg, hogy az, aki nem képes azokra a dolgokra, amelyek más embernek természetesek, attól még ugyanolyan ember, mint én, vagy más, csak neki több nehézséggel kell megküzdenie a mindennapok során. A nagymamámnak segítve megtanultam, hogyan lehet egy négy fal közé szorult embernek ajtót, ablakot nyitni a világra, és megértettem, vagy talán megéreztem azt, hogy ez mit jelent számára. Másokon segíteni az egyik legnehezebb, de egyben talán a legnemesebb feladat. Lassan már húsz éve dolgozom a szociális területen, és még mindig érzem azt, amit akkor: minden egyes alkalommal, amikor egy másik emberen segítesz, a Jóisten munkáját végzed, nem az emberekét.

– A Kapcsolat Központnak több mint 200 munkatársa van. Hogyan lehet ilyen kiterjedt feladatkörök mellett ennyi embert megfelelően koordinálni?
– Olyan ez, mint amikor a Régi idők focijában arról beszélget Garas Dezső és Kern András, hogy „Kell egy csapat!” Szociális területen dolgozni és ebben élni sem egyszemélyes történet, mindig csapatra van szükség. Jelenleg négy településen tizenkilenc szakfeladatot látunk el. Egy élő, változó rendszer a Kapcsolat Központ, új feladatok jönnek, de az is lehet, hogy némelyik intézménnyel csak néhány évig dolgozunk együtt. Mindezt összefogni és koordinálni nem egyszerű, de nagyon sok lehetőséget ad arra, hogy a struktúrát fejlesszük, a szolgáltatásokat a rászorulók igényeihez igazítsuk. Az együttműködésben, a közös munkában mindig több lehetőség rejlik, mint abban, ha külön utakon járunk.

– Vezetőként milyen célt tűzött és tűz ki maga elé?
– Teljesen más volt a célkitűzés a Kapcsolat Központ megalakulásakor és más most. Akkor arra törekedtem, hogy az addig különálló, egymás mellett dolgozó intézményrendszerből egy szakmai közösséget hozzunk létre. Amikor ez sikerült, már a pályázatokat figyeltük. A legkisebb és legnagyobb lehetőségeket egyformán meg kell ragadnunk, ha rászorulók támogatásáról van szó, akkor minden forintért le kell hajolni, minden apróságért dolgozni kell, mert az nem minket, hanem őket segíti. Sok vállalkozás és civil szervezet támogatott minket, nélkülük nem tudtuk volna mindezt elérni. Tervek pedig mindig vannak. Sok dolgot még nem tudunk biztosítani és lennének még olyan feladatok, amelyeket el tudnánk látni.

– A Rendkívüli Helytállásért Érdemjel arany fokozatát, valamint a Magyar Érdemkereszt ezüst fokozatát is kiérdemelte a munkájáért. Mi az, amire Ön igazán büszke?
– Ezek fontos visszajelzések, amelyek köteleznek is, ugyanakkor mindig úgy gondoltam rájuk, hogy nem egyetlen személynek, hanem egy közösségnek szólnak, hiszen együtt értük el. Nagyon sok olyan dolog van, amire legalább ennyire büszkék lehetünk. Megújult a Kagylóhéj Központ, vagy a Hóvirág utcai Bölcsőde. Reményeink szerint nyáron indul a Kovács-Küry Időskorúak Otthonának felújítása. Folyamatosan fejlesztjük az intézményrendszert, szakmailag és infrastrukturálisan is.  Hiszem, hogy soha nem lehetünk elégedettek, mindig van min javítani, fejleszteni.

– Nap, mint nap találkozik hátrányos helyzetű és fogyatékkal élő emberekkel, olyan történeteket ismer meg, amelyeket mi még csak elképzelni sem tudunk. Lelkileg ez bizonyára nagyon megterhelő lehet. Mi az, ami segíti abban, hogy mindezt feldolgozza? Mi az, ami erőt ad Önnek?
– Pedagógusként kezdtem dolgozni és azt hittem, mindent tudok az emberekről és az életről, de amikor elkezdtem ezt a hivatást, rájöttem, hogy semmit sem tudok. A pályám kezdetén volt, aki azért fordult hozzánk, mert a hétvégén nem tudott enni adni az unokáinak, de előfordult olyan eset is, hogy egy család gyertyát kért tőlünk, mert az áram nem volt náluk bekötve és a gyermekük nem tudott tanulni. Amíg ezeket a történeteket nem ismerjük meg, bele sem gondolunk abba, hogy mennyire szerencsés helyzetben vagyunk. Ebben a hivatásban az empátia a legfontosabb, minden emberre ugyanúgy oda kell figyelnünk. Kicsit olyanok vagyunk, mint a mitológiai főnixek: sokszor úgy érezzük, hogy a nap végére már minden romokban hever, de fel kell támadnunk a hamvainkból és másnap újra kell kezdenünk, lehetőség szerint ugyanolyan lelkesedéssel és kitartással. Éppen ezért, kell, hogy legyen valami, ami megerősíti a lelket, eltereli a gondolatokat. Nekem a hit az egyik bástyám, amelybe mindig vissza tudok vonulni, amelyből erőt tudok meríteni, akkor is, ha úgy érzem, egy lépést sem tudok már tovább menni. De sokszor elég csak körülnézni magunk körül és elgondolkodni: ha nekem nehéz, mit mondjon az a 10 éves gyerek, aki az egész életében mások segítségére fog szorulni. Fontos, hogy a legnehezebb pillanatokban is tudjuk, van miért hálásnak lennünk, és minden lehetőségünk megvan ahhoz, hogy minden elénk gördülő akadályt le tudjunk küzdeni.