Egy krízishelyzetből kilépő ember mosolya mindennél többet ér
A szívének egy igen kedves területtel, a gyermekjóléti szolgálattal kezdte meg munkáját, és lassan már húsz éve dolgozik a szociális ellátórendszerben. Pályája során számos nehéz sorssal és embert próbáló küzdelemmel találkozott, de hiszi, hogy mindig meg lehet találni a „kitörési pontot”. Bálint Gabriellával, a Kapcsolat Központ főigazgatójával beszélgettünk.
A Kapcsolat Központ komoly előkészületi munkát követően tizenkét évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit Hódmezővásárhelyen. Szinte teljes egészében felölelte a városban működő valamennyi szociális intézményt, beleértve a Védőnői Szolgálatot is. Hogyan tudja kézben tartani az irányítását?
– A szociális ellátórendszer feladata – leegyszerűsítve -, hogy segítséget nyújtson azoknak, akik saját erejükből nem képesek megoldani azt a nehézséget, amellyel meg kell küzdeniük. Mindannyiunk életében vannak olyan helyzetek, életszakaszok, amelyek próbára tesznek bennünket, és amelyekből meg kell találnunk a kiutat. Abban, hogy a Kapcsolat Központban összekapcsoltuk a korábban elkülönülten működő intézményeket hatalmas lehetőség rejlik, hiszen szorosabb együttműködést tudunk kialakítani, és így jobban tudjuk segíteni azokat, akiknek erre szüksége van. Ahogyan mondani szokták, a baj sokszor nem jár egyedül, és sokszor az egész családot érinti. Fontos, hogy az ellátórendszer ezekre a helyzetekre úgy tudjon reagálni, hogy minden szereplőnek és minden élethelyzetnek megfelelő segítséget tudjunk adni. Az intézményi struktúra 19 szakfeladatot és 18 telephelyet ölel magába, így együttműködő közösséget kíván. Az elmúlt években felépítettünk egy szakmailag is kiváló, 213 tagból álló csapatot, akik a legjobb tudásuknak megfelelően látják el feladataikat. A tennivalók általában hirtelen jelentkeznek, ilyenkor mindent azonnal és helyben kell megoldani. Az én feladatom, hogy összefogjam és koordináljam a rendszert, megoldjam a működési nehézségeket, de folyamatosan keresem a további fejlődés lehetőségét is. Nagyon szép és sokrétű munka, de egyben nagyon nehéz is. Minden élethelyzet egy kicsit más, és mindent praktikusan, hatékonyan, szakmailag kifogásolhatatlanul ugyanakkor szabályszerűen kell megoldanunk.
A szociális területen dolgozóktól óriási felelősséget és odafigyelést igényel minden egyes „lépésük”. Számos élethelyzettel és sorssal kell szembesülniük. Magánemberként mennyire tudják félretenni a látottakat?
– Ami a szépségét adja a segítő tevékenységnek, az a nehézsége is. Itt mindenki a saját lelkével dolgozik, hiszen a szakmaiság mellett empatikusnak és segítőkésznek kell lennünk. Másként segítségre szoruló emberekkel nem lehet dolgozni. A végeken harcolunk, sokszor a társadalom és az emberi élet határmezsgyéjén, ahol a kényszer, a szükség és a szenvedés gyakran mindent körbezár. Szokták is mondani a szociális területről, hogy nem a kirakatba való. Ez így is van, azt ugyanakkor fontos lenne mindenkinek tudnia, hogy az az élet, amit a közösség tagjainak többsége él, sokszor valójában igen törékeny. Egy baleset, egy betegség, egy gazdasági krízis szépen lassan mindent elvehet, amit ma még természetesnek és biztosnak tartunk. Általában akkor találkozunk egy-egy történettel, amikor valamilyen életvezetési nehézség, családi probléma adódik. Ilyenkor mindenki nagyon érzékeny. A munkatársaimnak pedig úgy kell tudniuk segíteni, hogy a saját mentális egészségük ne sérüljön. Ez nem könnyű, vannak embert próbáló küzdelmek és megrázó történetek, amelyeket félre kell tennünk, amikor hazamegyünk a saját családunkhoz. Egy ilyen leterhelő területen fokozottan jelentkezik a kiégés jelensége is, ezért segítjük a kollégákat is szupervízióval, esetmegbeszélésekkel, mentálhigiénés tanácsadással.
Említette, hogy felemelő, mégis léleksanyargató tud lenni ez a munka. A pályáját pedagógusként kezdte, húsz évvel ezelőtt mégis úgy döntött, hogy ezzel a területtel szeretne foglalkozni. Miért?
– Nagyon sok élethelyzettel és családdal találkoztam ifjú pedagógusként is. Erre a pályára egy kis tanítványom élethelyzete sodort. Nagyon felkavart az eset. Az 1990-es évek elején még nem volt jelentősége a családban való benntartásnak, ha a családban nem működött valami, akkor a régi gyakorlat szerint intézetbe került az adott gyermek. Pedagógusként ezt szerettem volna megakadályozni, tudtam, hogy el fog veszni a nehézségekben, az intézetben töltött évek más irányba fordítják majd az életét. Egy tanár eszközkészlete azonban ehhez nem volt elég. Nagyon szerettem tanítani, de ekkor döntöttem, elhagytam a pályát és a szociális ellátórendszerben kezdtem el dolgozni.
Minden helyzetre találnak megoldást?
– Hiszem, hogy a legnehezebb helyzetből is van kiút. Ez sokszor nem könnyű és nem is kellemes, de ha nehezen is, mégis járható, és kivezet a bajból. Ezt kell megtalálnunk azokban az esetekben, ahol lehetséges a változás. És vannak olyan esetek is, amikor tudjuk, hogy „nagy” eredményeket nem fogunk elérni, például egy nagyon súlyos, halmozottan sérült gyermeket nem fogunk tudni felállítani a kerekesszékből. Apró sikereket, örömöket, fejlődést, pozitív változást viszont itt is elérhetünk. És ez nem csak a segítségre szorulót, de minket is éltet, ez segít, hogy minden nap újra és újra felvegyük a harcot.
Magáénak tudhatja a Rendkívüli Helytállásért Érdemjel arany fokozatát, sőt 2014-ben a Magyar Érdemkereszt ezüst fokozatát is átvehette munkájáért. Mit jelentenek önnek az elismerések?
– A szakmai elismeréseket a velem együtt dolgozó közösséggel, a munkatársaimmal értem el, közös sikernek tartok minden ilyen kitüntetést. Megtisztelő elismerése a munkánknak, de legalább ilyen fontos az ellátottak felől érkező visszajelzés. Egy krízishelyzetből kilépő ember mosolya az utolsó találkozásnál sokkal többet jelent, mint a világ összes kitüntetése. Ezért dolgozunk nap, mint nap.
