Lázár János: A politika nem babapiskóta

Egy politikusnak küzdenie kell a meggyőződéséért, vége pedig csak annak van, aki feladja – üzeni a Miniszterelnökséget vezető miniszter. Lázár János hódmezővásárhelyiként aggódik a város jövőjéért, de továbbra is együttműködésre int. Április 8-át illetően pedig úgy fogalmaz: a haza, a szuverenitás és a közösen elért eredmények megvédése a cél. Promenad-interjú.

– Két héttel ezelőtt az igencsak zajos hódmezővásárhelyi polgármester-választáson némiképp váratlan, de annál komolyabb vereségbe szaladt bele a Fidesz: a Jobbik által kitalált, az összes ellenzéki párt által felkarolt Márki-Zay Péternek szavaztak bizalmat a választók. Miután ön is keményen beleállt ebbe a harcba, hogyan élte meg a pofont?

– Természetesen egy választási vereség megviseli az embert, de egy politikusnak nem szabad megfutamodnia. Az egyik kedvenc mondásom egy amerikai elnöktől származó idézet: aki elbukik, annak nincs vége, vége annak van, aki feladja. Pontosan ilyen ember vagyok.

Az elmúlt húsz évben akadtak csaták, amelyeket megnyertem, és olyanok is, amelyeket elveszítettem, utóbbiakból erőt merítek, és harcolok tovább a meggyőződésemért.

A két hónapos, nagyon erős kampány során a támadások jelentős része ellenem irányult, február 25-én azonban a város jövője volt a tét, amiért hódmezővásárhelyiként is aggódom.

– Legalább 13 ezren viszont nem aggódnak, és úgy látják, hogy Hódmezővásárhely jó kezekben van Márki-Zay Péter megválasztásával. Nem ért velük egyet?

– Mi, fiatal demokraták nevünkhöz méltóan a demokráciában hiszünk, ezért elismertük a választás eredményét. A győztesnek gratuláltunk, és felajánlottuk együttműködésünket. Az elmúlt két hét eseményei alapján azonban úgy tűnik, nem efelé haladunk, de ez nem miattunk van. Minden hódmezővásárhelyi fideszes barátomtól és a képviselő-testület tagjaitól azt kértem, a város fejlődése és békéje érdekében működjön együtt az új vezetéssel, zárják le a háborút. Megvan az ideje a versengésnek, most azonban az együttműködésé jött el.

Sajnos a városvezetés első lépései sok emberben kételyeket ébresztettek.

Egy polgármesternek joga, lehetősége és kötelessége, hogy demokratikus felhatalmazásával élve saját elképzelései szerint alakítsa ki a városházi stábját. Az azonban más kérdés, hogyan teszi ezt meg. A stílus maga az ember.

– Mit üzen azoknak a vásárhelyieknek, akik aggódnak a „szeretet hatalma” miatt?

– Az elmúlt két hét tanulsága, hogy a szavak elszállnak, a tettek viszont beszélnek. És a tettek másról beszélnek, mint amit a szavak mondanak. El tudom fogadni, hogy az új polgármester maga választja meg a jegyzőjét és aljegyzőjét, azt ugyanakkor már nehezen tudom megérteni, hogy a „szeretet hatalma” hogyan menthet fel egy betegen otthon fekvő, 41 éve a város szolgálatában álló hölgyet éppen a nőnapon… Ezek után erősen kérdéses, hogy a városvezetésnek az az arca a hiteles, amikor együttműködést és szeretetet hirdet, vagy az, amikor leszámol azokkal, akik kiállnak igazukért, és a véleménynyilvánítás szabadságával élve képviselik az álláspontjukat.

Február 25-e óta mindenkit „kinyírtak”, aki fel merte emelni a szavát, és az ellentétes volt a polgármesterével.

Úgy tűnik, ezzel kell számolni a továbbiakban is.

– És a hódmezővásárhelyi Fidesz elszámol-e a saját hibáival? A február 25-i vereséghez nyilvánvalóan az is hozzájárult, hogy a jobboldal valamit nagyon elrontott. Van már gyorsrecept, miként lehet majd visszaszerezni a többség bizalmát?

– Természetesen a hibáinkkal és a tévedéseinkkel szembe kell néznünk, de egy eredményből azért óvakodnék hosszú távú következtetéseket levonni. A hódmezővásárhelyi Fidesznek és KDNP-nek 2019-re új ajánlattal kell előállnia. Meg kell értenünk a választópolgárok február 25-i üzenetét, meg kell újulni, új ajánlatot kell tenni, és mindeközben, ha a polgármesterben megvan a fogadókészség, akkor korrekt együttműködésre kell törekedni a képviselő-testületben. Minden vásárhelyitől azt kérem, hogy béküljön meg az eredménnyel, és keresse az összefogás lehetőségét.

A város fejlődése ugyanis ezen múlik: ha nem összefogás lesz, hanem háború, akkor lőttek a fejlődésnek.

Azt is látom, hogy április 8-áig ez a „lökdösődés” néhány embernek helyben érdekes és izgalmas, de nem erre van szükség, hanem egységre és nyugalomra. A város most megosztott, amit a megosztó kampány után a választási eredmény még tovább fokozott. Az együttműködés nem a Fideszen múlik, hiszen nem a mi jelöltünk kapott bizalmat a választóktól, várjuk a másik fél kezdeményező lépéseit. Április 8-a pedig egy másik mérkőzés, az nem Hódmezővásárhelyről szól, hanem az országról.

– Az ön által említett „lökdösődés” nemcsak néhány vásárhelyit foglalkoztat, de élénken érdekli az országos ellenzéki médiát is, mely valóságos népi mesehőst kreálna az új polgármesterből. Ha már média, egyik szekértábor attól hangos, hogy a kormánypártok, Mészáros Lőrinc és Andy Vajna mindent megszálltak, a másik oldal pedig azt állítja, az ellenzéki sajtó gyakorlatilag átvette az ellenzéki pártok szerepét, helyettük és értük csinálja a politikát. A magyar sajtó napjához közeledve hogy látja, szabad-e a magyar sajtó, és hogyan végzi feladatát?

– Az országos ellenzéki sajtónak komoly szerepe és küldetése volt a hódmezővásárhelyi választáson. Nem tudom, honnan kapták a feladatot, és nem is szeretnék találgatásokba bocsátkozni, de az biztos, hogy feladatot teljesítettek. Az egyik a városvezetés megszerzése volt az ellenzék számára, a másik az április 8-i választás tulajdonképpeni első fordulójának megszervezése, a harmadik pedig – a személyemben – Orbán Viktor közvetlen munkatársának levadászása. Sok éve foglalkozom politikával, nem lepődöm meg rajta és nem szívom mellre. Látható, hogy az ellenzéki pártok és politikusok ma többet szerepelnek a sajtóban, mint a kormánypártiak, tehát nem értem, miért beszélnek kiegyensúlyozatlanságról.

Cenzúra sem a kormányoldalon működik,

elég, ha csak arra utalok, hogy magánemberként elmentem Bécsbe, elmondtam a véleményemet arról, amit az utcán tapasztaltam, a Facebook pedig lekapta a videót. Még ha később vissza is tették, mi ez, ha nem a szabad véleménynyilvánítás lábbal tiprása?

– Lehet szapulni a Facebookot, de az is tény, hogy a hódmezővásárhelyi Fidesz nem élt ezzel az eszközzel. Ön szerint csak és kizárólag „Zuckerberg a hibás”?

– Valóban nem használtuk a közösségi médiát a kampányban, ezen nincs mit szépíteni. A politikában az a legfontosabb, hogy minél több választópolgárral beszéljünk, a közösségi média pedig ebben egy új teret nyitott. Ezt a vásárhelyi és az országos szervezetnek is fel kell ismernie és át kell gondolnia. A Facebooknak nem az volt az eredeti célja, hogy politikai beszélgetések és politikai kampányok folyjanak rajta, mégis ez történik, így ezekben a terekben ott kell lenni, mert aki nincs jelen, az lemond arról, hogy megjelenítse és képviselje a véleményét.

Az továbbra is kérdés, hogy a Facebook mennyire lesz transzparens, mennyire ad egyenlő esélyeket,

mennyire segíti egyik vagy másik szereplőt a kampányban. A közösségi média komoly befolyásolási eszközzé vált, hiszen hatalmas mennyiségű információt juttat el rengeteg emberhez, ezért nagyon fontos kérdés, hogy senki ne tudjon visszaélni vele.

– Mit gondol ebben az összefüggésrendszerben a helyi sajtó befolyásáról és jövőjéről?

– A helyi sajtót kiemelt fontosságúnak tartom, hiszen ez teremt lehetőséget arra, hogy az emberek a szűkebb környezetük eseményeiről tájékoztatást kapjanak. A rádió hosszú távon is versenyképes, és a helyi hírportálok előtt is szép jövő áll, ha gyorsak és jól követik az eseményeket.

A helyi hírek, történések gyors és a mai kornak megfelelő feldolgozásban érdeklik az embereket,

ezért a helyi sajtóorgánumoknak is tekintettel kell lenniük az átalakuló médiafogyasztási szokásokra: a rövidebb beszámolókat látványos vizuális tartalommal kell kiegészíteni. A televízió nehéz helyzetben van, de a legkomolyabb kihívásokkal vidéken a napi írott sajtó küzd, ez lehet a változó világ legnagyobb vesztese.

– Ami a változó szokásokat illeti, Lázár János szokásai is megváltoztak, hiszen míg korábban hevesen tiltakozott a webes jelenlét ellen, az elmúlt hetekben előbb honlapjával, majd Facebook-oldalával is netfoglaló lett. Pár éve azt mondta, „nem terhelem magánviszonyaimmal a közvéleményt, sem a gyerekeimet, sem a feleségemet nem teszem be a kirakatba”…

– Most sem teszem.

– Hadd vitatkozzak ezzel: a honlapján szereplő videókban többször feltűnnek a családtagok iskolai, otthoni és más, személyes környezetben.

– A honlapom lényegében egy összefoglalása az elmúlt tizenhat évnek, amiben szerves része van a családomnak, hiszen az ő támogatásuk nélkül nem tudtam volna a munkámat elvégezni. Ha arra a kérdésre akarunk választ adni a honlapon keresztül, hogy ki Lázár János, akkor az a válasz a feleségem és a gyermekeim nélkül nem lehet teljes vagy valós. Ezért nem kerülhettem meg, hogy ők is szerepeljenek a videókban. A weboldal érdekes vállalkozás, elsősorban összegez, összerendez, rögzít és dokumentál, ugyanakkor kevésbé interaktív. Ezt a Facebook-oldalon keresztül tudom megteremteni, ami azért fontos, mert lehetőséget biztosít rá, hogy minél több emberrel közvetlen kapcsolatot teremtsek.

Az általam képviselt politikának éppen az a lényege, hogy az emberekkel folyamatosan beszélni kell,

mert egy politikus legfontosabb feladata az ő képviseletük, az ő érdekeik védelme.

– A már hivatkozott, nemzetközi hírnévre szert tevő bécsi videóval olyan jól sikerült az érintkezés, hogy kapott érte hideget-meleget a hazai és nemzetközi (liberális) sajtótól, politikai szereplőktől egyaránt. Ha újra leforgatná, megint ugyanezzel a tartalommal és üzenettel tenné?

– Nem bántam meg, hogy belevágtam, és újra ugyanezt mondanám, sőt, olyat,

ami még jobban tükrözné a rideg valóságot,

amit csak részben és enyhén adtuk vissza. A videót eddig mintegy 350 ezren nézték meg, aminek nagyon örülök.

– Beapplikálná például a Bécsben történt legújabb késelés támadásokat?

– A valóság sokkal súlyosabb annál, mint az általam közvetített üzenet. Nézzük csak meg a bécsi kommentelők véleményét és a helyi bűnügyi adatokat, egyértelműen látható, hogy elképesztő kihívással kell szembenéznie az osztrák fővárosnak. Magánemberként jártam Bécsben és elhatároztam, hogy a saját szememmel nézem meg, mit jelent az illegális bevándorlás, aminek a veszélyeiről idehaza még csak beszélünk, ott azonban a hétköznapok részévé vált. A videóban csak azt vázoltam, mi a helyzet tőlünk 200 kilométerre.

Az, hogy ebből ekkora vita lett, nagyon jól mutatja, hogy a politika és a sajtó egy része még mindig eltagadja, elferdíti vagy relativizálja a bevándorlás hatásait.

Egy órát töltöttem abban az utcában, és talán három fehér emberrel találkoztam, mindenki más sötét bőrszínű volt. Ez a valóság. Ebben a kerületben megtörtént a változás, és nem a bevándorlók lettek bécsiek. A bécsiek elmentek onnan, a bevándorlók pedig átvették a városrészt, amit a saját képükre, ízlésvilágukra formálnak.

– A múlt heti, 111. Kormányinfón is slágertéma volt a bécsi videó. Mára klasszikussá lett ez a kormányzati sajtótájékoztató, melynek ön a főszereplője. Mennyiben árnyalták az újságírókról kialakított képét ezek a közös órák?

– Az újságírók szerepe az elmúlt években megváltozott, ma már a politikusokhoz hasonlóan a „politikacsinálás” részei. Ez a február 25-i választás egyik tanulsága is. A politikai újságírónak és a politikusnak szimbiózisban, egymást kiegészítve kellene léteznie, nem egymás feladatait átvéve.

– Ennek megfelelően kezelik ma a sajtó munkatársait?

– A kormánynak az az érdeke, hogy minél több újságíróval beszéljen, és megteremtse ehhez a keretet és a formát.

Nem szabad az újságírók elől megfutamodni, korrekt párbeszédet kell velük fenntartani, mert nem ellenségek vagy ellenfelek, hanem szövetségesek:

még ha kritikusak is, fórumot teremtenek ahhoz, hogy az ember elmondhassa véleményét, meggyőződését, programját, vitatkozhasson róla, és támogatókat gyűjtsön hozzá. Az újságíró szakma állapotáról összességében vegyesek a tapasztalataim. Az 1980-as, 90-es években értelmiségi hivatásnak számított az újságírás. A szerkesztőségek ma is sokat tehetnének azért, hogy magasabbra helyezzék a lécet, jó újságírókra szerintem igen nagy szükség lenne.

– Már megbocsásson, de az újságírók szerint viszont a politika színvonala, stílusa és beszédmódja kémleli egyre mélyebbről a béka hátsóját. Ön másként látja?

– A politika valóban durvul, a brutalitás, a személyes támadások, a lejáratások a nyugati politikai kultúra szerves részévé váltak. Elszaporodtak a személyre fókuszált támadások, amelyek a házasságot, a családot, a nemi identitást, az anyagi helyzetet veszik célba. Elég, csak a francia elnökválasztásra gondolnunk, de az amerikai elnökválasztás sem volt éppen babapiskóta.

Ez a realitás, bírni kell, aki nem állja, az nem alkalmas politikusnak.

Nyugat-Európához képest a magyar politika még mindig inkább intellektuális alapokon áll. Az országot érintő fontos kérdésekről ideológiai és intellektuális vitákat folytatunk, nincs szégyenkezni valónk.

– Március 15-e nemcsak nemzeti ünnep és a magyar sajtó napja, de idén újra Békemenetet is tartanak, a szervező CÖF szerint többek között éppen a szeretet és az összefogás jegyében. A kritikusok szerint a Fidesz berezelt a vásárhelyi vereség után, ezért rántja össze a nemzeti színű zászló alá a tábort. Forradalmi időket élünk?

– A polgári oldalon összefogásra van szükség, hiszen óriási az április 8-i választás tétje. Ezért fontos, hogy a nemzeti ünnepen találkozzanak azok, akik hasonlóképpen gondolkodnak. Hódmezővásárhelyről és Makóról is sokan mennek majd fel Budapestre. Az áprilisi választás arról szól, hogyan tudjuk megvédeni a hazánkat Brüsszeltől, a bevándorlástól, és hogyan tudjuk megóvni azokat az eredményeket, amelyeket nyolc év alatt közösen elértünk. Ha Magyarország egyszer megnyitja a kapuit a bevándorlás előtt, ez az ország örökre és visszavonhatatlanul megváltozik.

A tét tehát a hazánk, a szuverenitásunk és az eredményeink megvédése, amihez egységre van szükség.

Március 15-én én Sepsiszentgyörgyre megyek, az ottani polgármester felkérésére tartok ünnepi beszédet a kormány képviseletében. Ez az első alkalom, hogy ilyen felkérést kaptam a határon túli magyaroktól, megtisztelőnek tartom és ennek megfelelően nagy izgalommal várom az ünnepséget.

Fotók: Gémes Sándor