A diktatúra áldozata: Jámbor Zoltán

Jámbor Zoltán 21 éves volt, amikor egy este eljöttek érte, és elvitték kihallgatni. Édesanyjának azt mondták, csak pár óráról van szó – közel 5 év lett belőle. Egy életre benne és a családjában maradt ez az élmény. A POFOSZ makói alapítójával beszélgettünk a diktatúra áldozatairól.

Gajáta Fanni – Makó

A kommunista diktatúráról a mai generáció nem sokat tud, a déd- és nagyszülők ritkán mesélnek a Rákosi-korszakról – ennek  meg lehet az oka. A „fordulat éve” (1948 ) után rengeteg koncepciós per volt az országban, koholt vádak alapján ítélték el azt, aki nem értett egyet a változásokkal. Jámbor Zoltán is így járt: az akkor 21 éves, harmadéves orvosi egyetemi hallgatót 1949 nyarán letartóztatták a demokrácia megdöntése elleni összeesküvés vádjával.

– Szigorlatról jöttem haza Szegedről. A városban mindenféle bajról szólt a fáma: vannak letartóztatások, vannak, akiket megkerestek, de mégis hagyták őket. Éppen pünkösdi bál volt Makón, odamentem, de nem volt közönség. A zenekar ült, néha ittak egy kis lélekerősítőt, de csend volt. Amikor meguntam, fogtam magam, és hazamentem. Lefeküdtem, majd arra ébredtem, hogy verik az ajtót. Mondták, hogy engem keresnek. A letartóztatók nézegették a képeket a falon, majd elvittek – emlékezett vissza Zoli bácsi. Egy vöröskeresztes autónak álcázott autóba szedték össze őket, majd vallatni vitték. – Anyám kérdezte, hogy mikor jövök vissza, mire azt mondták, csak egy-két óra az egész, elbeszélgetünk, majd hazahoznak. Na, ebből majdnem 5 év lett, megnyúlt az idő, de ez már csak ilyen – tette hozzá ironikusan.

Többek között a Margit-körúti fegyházban, a szegedi Csillagbörtönben, a márianosztrai fegyházban és még a dudujkai munkatáborban is raboskodott Zoli bácsi. Az utóbbi helyre akkor került, amikor a miskolci egyetemi várost kellett építenie az elítélteknek, de a „széncsata” idején az oroszlányi szénbányában is kellett dolgoznia. Azonban ennek is akadt a pozitív oldala, ugyanis aki fizikai munkát végzett, ételt-italt kapott. A börtönökben is vigyázni kellett, ki mit mond – ugyanis egymás között is voltak besúgók.

A kommunizmus áldozatai az ártatlanul kivégzettek, az elhurcoltak, a kitelepítettek, a kulákká nyilvánított parasztcsaládok, a földjüktől-házuktól megfosztottak és a börtönökbe zárt emberek mellett azok a fiatalok voltak, akik nem tanulhattak, mivel „megjelölte” őket a rendszer. Zoli bácsi sem fejezhette be az egyetemet, hiába próbálkozott, hogy újra jelentkezzen, „helyhiány” miatt sehová sem vették fel. Évekig fizikai munkát végzett , majd szakmát tanult, 1965-69-ben pedig az építőipari technikumot is elvégezte. Az amnesztia után is megfigyelték a Jámbor családot.

Jámborné Balog Tünde is elmesélte, nemcsak a férje érezte a kommunizmust, hanem ő is. Még gimnazista volt, amikor egymásra találtak, így emiatt megfenyegették, hogy kicsapják az iskolából, ha továbbra is tartják a kapcsolatot. A Képzőművészeti Alapba sem vették fel, szakmai okokra hivatkozva. Később tanárként sem volt egyszerűbb a helyzete, kétszer annyit kellett dolgoznia az elismerésért, mint más kollégáinak.

– Éreztük, hogy másodrendű állampolgárok vagyunk, de valahogy csak kibírtuk. A család kárpótolt: a gyerekeink tanultak, boldogok voltunk – mondta Tünde néni.

A rendszerváltás után az országgal együtt azok is felszabadultak, akiket a kommunizmus elragadott. Azonban lélekben sokan sérültek – a diktatúra, a félelem ott maradt a családokban.

Zoli bácsi 1993-ban a Magyar Köztársaság Érdemrend kiskeresztjét, 1996-ban Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjét vehette át a Parlamentben. A Magyar Köztársaság is megkövette őt és a családját „a személyes szabadságot korlátozó jogtalan sérelmeket okozó intézkedések miatt”.

– Az évtizedek nyomai megmaradtak, igaz, csak belülről. Kívülről alig látszanak – írja az emlékiratában Jámbor Zoltán.

A makói 1956-os eseményekre emlékeztető kopjafákat és emlékkövet az ő javaslatára, felesége tervei alapján készítették el.