A Kosársuli mérkőzésén jártunk – szubjektív beszámoló képekkel

Családi programként választottuk tegnap a Vásárhelyi Kosársuli mérkőzését, és egyáltalán nem bántuk meg. A Vasas ellen játszottak a sárga trikós fiúk, és bár az utolsó 10 percben erősen lebegett a fordulat lehetősége, spoilerezek: alig, de kikapott a Vásárhely.

Nekem kicsit nehéz felvenni a fonalat a meccsek elején, talán azért, mert túl nagy a lelkesedésem, ám nem vagyok tisztában minden szabállyal, ami miatt lemaradok a történésekről, és csak a nézők hőbörgése jelzi számomra, hogy valami nem megengedett történt.

A kezdéskor volt egy pár pont előny, de utána az ellenfél bepörgött, és dobálták a kosarakat. Noha nem vagyok nagy sportember (tudom, nem kellene azzal hencegni, hogy könnyen belehelyezkedem abba, amit Churchill a hosszú élet titkaként válaszul adott: No sport!), viszont legalább az könnyen megy, hogy felérve a lelátóra lélekben sárga trikót húzzak én is. A családom szerint könnyen tudok hangossá válni, én úgy hívnám ezt, hogy szenvedélyes vagyok, és ezt az izgalmas meccseken sem tudom véka alá rejteni. Buzdítottam a vásárhelyi csapatot, mert láttam bennük, hogy akár nyerhetnének is. Ha nem meccsen lettek volna, tuti, hogy bementek volna azok a hárompontosak, amik most elkerülték a háló környékét.

Nem szeretnék senkit kiemelni, hiszen mindenki ügyes a csapatban, azonban a személyes kedvencem Vas Péter, és ha bírná, én biztosan a pályán tartanám a négy negyed végéig. Kissé szomorúan nyugtázom, ha a meccs végén nem kerül hozzá labda, hanem az ellenfeleket próbálja zavarni.

Nem messzire tőlem ültek a hangadó szurkolók, akik bekiabálással igyekeztek rendreutasítani a bírót, hogy ne helyezze hátrányba a csapatunkat. Ez a pár főből álló mag sokáig csendben üldögélt, és igazán az utolsó negyedórában teljesedtek ki. Nem csodálom, állatira izgalmas volt az utolsó negyed.

Bevallom, gyakran pillantok Utasi Gábor edző, és dr. Elek András testbeszédére a mérkőzés alatt, és fürkészem, hogy vajon mi lesz a következő tanács, amit időkérésnél kiosztanak a fiúknak. A játékosok kört alkotva figyelik Utasi utasítását. Előkerül a filctollas kis tábla, és már készül is az átmenetileg fontos, körökkel teli karikatúra.

Amikor az ellenfél dob büntetőt, előfordul, hogy inkább nem nézek oda, hanem csak a lelátó zajából értesülök az eredményről. Már azt is kipróbáltam, hogy gondolatban egy fedelet képzelek a hazai csapat gyűrűjére, de jelzem, ez nem vezet eredményre, ettől még simán bevágta az ellenfél a labdát.

A meccs leforgása alatt el szoktam gondolkodni azon is, hogy vajon miként áll össze egy ilyen mérkőzés a csapattagok fejében. Ilyenkor számtalan kérdés fogalmazódik meg bennem. Az öltözőben milyen tanácsokat kapnak, mielőtt pályára léptek? Milyen mentális felkészítést kapnak? Létezik-e valami csapatbabona? A felelősség érzése nyomasztja őket, vagy a játék szabadsága az uralkodó? Mit gondolnak a kihagyott kosarak alkalmával? Hogyan jeleznek egymásnak menet közben a játékosok? Hallják-e a szurkolókat, érezhető-e számukra a lelátóról a pályára hömpölygő szurkolói, támogató energia? Ki tudják szűrni az edző ordítását a játék hevében?

Azt szeretem, ha az ilyen gondolatfolyam után felpillantok az eredményjelzőre, és azt látom, hogy vezet a hazai csapat. Tegnap ebben nem volt részem. A végeredmény: 76 – 78 lett.

A mérkőzés után kilépve a csarnokból arcon csapott a hideg levegő. Az autóhoz sietve azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan értékeli a csapat és az edző azt, ami a pályán történt. Pozitív a mérleg és a hangulat, merthogy bravúrosan felhozták a hátrányt, vagy negatív a zárógondolat, mert mégiscsak kikaptak?

Én csak egy nő vagyok a lelátóról, szubjektív beszámolót hoztam. A sportkedvelőknek ajánlom a Kosársuli összegzését, amelyet IDE KATTINTVA lehet elérni.

A következő mérkőzés február 23-án, pénteken lesz 17 órakor.

Hajrá Vásárhely!