A Sátántangó lett az év könyve Kínában

A hírt a szerző osztotta meg Facebook-oldalán. Ott egyszerre gratulált a könyv fordítójának, Yu Zeminnek, akit „nagyszerűnek” titulál. Az eredeti cikket az érdeklődők a Xin Jing Bao oldalán érhetik el. A regényből azonos címmel Tarr Béla készített szintén világhírű filmet.

***

“A Sátántangó (1985) igazán nagy siker volt megjelenésekor is. Cselekmény összefoglalható a következőképpen: egy telepen, ahol állandóan esik az eső, néhány ember él, távol a világtól, szegényen. Irimiás, akit régről ismernek, megjelenik, és egy szebb jövőt ajánlva nekik, elviszi őket előbb egy régi, lerobbant kastélyba, majd a legközelebbi város lesz az úticéljuk. A történések kapcsán egy orvos feljegyzéseket készít, s az írás aktusa segítségével száll szembe a pusztulással. A könyv utolsó lapjain kiderül: végig a doktor által írt regényt olvastuk, tehát nem csupán dokumentálja az eseményeket. Az egyes szereplők ezek szerint nem maguk irányítják sorsukat, az eljárás a mű megalkotottságára, a történet és az elbeszélés közti különbségre hívja fel a figyelmet.

A legközelebbi városból „hazatérő” Irimiás – aki az Ószövetség Jeremiására hasonlít is, de különbözik is tőle – más módon száll szembe a pusztulással: a mozgást, a tetteket választja, és ajánlja fel a többi szereplőnek – ám azt, hogy az ellenállás, a szembeszegülés másoknak is lehetséges út, csak elhiteti a többi szereplővel. Hiszen a többiek, akik szegények, nyomorultak, kirekesztettek, önálló, irányultsággal bíró cselekvésre képtelenek. Irimiástól is csak újabb és újabb ígéreteket kapnak, amelyek nem válnak valóra, és a vágyott boldogság elmarad. Elesettségükről nem csak úgy szerez tudomást az olvasó, hogy megismeri életkörülményeiket, hanem úgy is, hogy tudja: Irimiás nem épp arra készül, amit a rászorulók, a „messiásvárók” kapnak tőle.

Krasznahorkai-monográfiájában Zsadányi Edit felhívja a figyelmet Krasznahorkainak arra a már itt megjelenő narratopoétikai eljárására, hogy egy-egy hasonló tartalmú rész többször is megjelenik, s így az olvasónak „déja vu érzése” támadhat: mintha ezzel vagy azzal a képpel, gondolattal már találkozott volna. Ez „megszakítja az olvasás folyamatát, és az olvasót visszalapozásra, visszalépésre készteti”, fokozott olvasói aktivitást váltva ki.

A regény poétikájában is megjelenik az elesett, alárendelt emberekért való szólás. A velük együttérző elbeszélő helyettük is megszólal. A hatalmi diszkurzusok úgy épülnek fel, hogy a hatalommal bíró személy, csoportok sokszor nem csak azt határozzák meg, hogy ki mikor beszél, de azt is, hogy miről lehet szó, és hogyan épülhet fel a diszkurzus. Nem véletlen, hogy a regényben csak Irimiás képes saját szöveggel megszólalni, ő beszédet is tart, az ő belső világa viszont ismeretlen marad számunkra, s kizárólag mások véleménye és saját cselekedetei, mondatai engednek következtetni gondolataira. A doktornak volna még elvi lehetősége a hosszabb beszédre, ő azonban nem a megszólalást választja. Mondhatnánk azt is, hogy mint együttérző szerző nem magamagát állítja középpontba.”

Részlet a Szépirodalmi Figyelő 2004/4 számára írt Krasznahorkai-portrémból (Balogh Endre)

Forrás: prae.hu