Kádár János vásárhelyi brigádja

Az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlás történetéről beszélve nemcsak a hősök és áldozatok, hanem a rendszer fenntartóinak tevékenységét is vizsgálni kell – jelentette ki Miklós Péter, a hódmezővásárhelyi Emlékpont intézményvezetője a közgyűjtemény történészei által megírt Kádár-huszárok és pártkatonák. Munkásőrök Hódmezővásárhelyen, 1957–1988 című kötet szerda esti bemutatóján.

Forrás: Emlékpont Múzeum/Arany-Tóth Attila

Miklós Péter szerkesztésében jelent meg Nagy Gyöngyi és Zeman Ferenc történészek négyszázoldalas munkája, amely a közgyűjtemény egyéves kutatási projektjének eredményeit összegzi. Az év folyamán a vásárhelyi Szántó Kovács János Munkásőregység tevékenységét bemutató kiállítás összeállítása mellett konferencián tárta fel az Emlékpont a kádári Magyarország megtorló rendszerét, míg a most megjelent könyv az 1957-től maffia-szerűen kiépült, a forradalom megtorlására és az újabb mozgalmak kialakulásának megelőzésére létrehozott szervezet több mint három évtizedes történetét dolgozza fel.

Hódmezővásárhely az egyetlen város, amely tudományos igénnyel tárta fel a településen működött munkásőregység történetét. A kötetben számos név, adat, fotó és táblázat rögzíti a feltárt tényeket, azonban a szerzők nem ítélkeznek – helyettük a közölt dokumentumok adnak képet a kádárizmus hatalmi struktúrájáról – fogalmazott a kötet szerkesztője. Miklós Péter elmondta: a könyv teljes terjedelmében a hétvégétől elérhető az Emlékpont honlapján, ahonnan azt ingyenesen bárki letöltheti.

Forrás: Emlékpont Múzeum/Arany-Tóth Attila

Az ötvenhatos forradalom után a forradalom vívmányai ellen jött létre a karhatalom, majd a munkásőrség – idézte fel Zeman Ferenc. A kötet társszerzője – aki a szervezet első két évtizedét vette górcső alá – szólt arról, hogy az akkoriban megyeszékhely Hódmezővásárhely országosan is a figyelem központjában volt, amikor a hithű kommunista katonatiszt, Bán László százados vezetésével létrejött a megyei karhatalmi-, majd munkásőr szervezet, amelyek között egyenes volt az átjárás.

Miután a pufajkás egységek országszerte sortüzeket adtak le a fegyvertelen civilekre, Kádár János a lejáratódott szervezetek megszüntetéséről döntött. Azonban nem bízott sem a néphadseregben, sem a rendőrségbe – amelyek a forradalom idején több helyen nem álltak a kommunisták mellé –, s egy politikailag elkötelezett fegyveres testület létrehozása volt a célja a munkásőrség megalakításakor.

A munkásőrök feladata volt a városban folytatott meneteléseikkel megfélemlíteni a lakosságot, míg a vásárhelyi egység különlegességének tekinthető a lovas szakasz, amely a tanyavilágban élőket tartotta figyelemmel, járőrözéssel fejtve ki nyomást a külterületek lakosaira.

Forrás: Emlékpont Múzeum/Arany-Tóth Attila

Rossz fényt vetettek a szervezetre a „rendkívüli események”, amikor munkásőrök szolgálati fegyvereiket magánéleti helyzetek „rendezésére”, vagy éppen bűncselekmények elkövetésére használták, sőt Szegeden egy rendőrgyilkosság eszköze is volt egy munkásőr-pisztoly. Így 1963-tól nem vihették haza a maroklőfegyvereiket, ám e szabály érvényesülésére még két évet várni kellett.

A hatvanas évek konszolidációja a munkásőrséget is megérintette: az egykori ávósoktól és keményvonalas sztálinistáktól megszabadult a testület, s ekkor találtak rá a munkásőrségre egyre többen olyanok, akik karrierjüket építendő, a párt- vagy a gazdasági életben előre lépésük felgyorsulását várva öltötték magukra a szürke mundért.

Forrás: Emlékpont Múzeum/Arany-Tóth Attila

Nagy Gyöngyi a munkásőrség 1969 és 1989 közötti történetét dolgozta fel. Mint elmondta: a hetvenes évektől „klubszerűen” működött a szervezet, amelynek soraiba beléptek a város vezetői, annak tagjai bekerültek a városi tanácsba, így egy kézbe került a város és a munkásőrség vezetése. Tóth Sándor vásárhelyi egységparancsnok a szervezet utolsó évtizedeiben számos elismerést gyűjtött be a szervezet számára a megalakulásának huszadik és huszonötödik évfordulója alkalmából és 1977-ben létrehozták az egység múzeumát is, hogy a fiatalok megismerjék elődeik tevékenységét.

A parancsok nyolcvanas években készített hangulatjelentései tanúsodnak az állománynak a politika történéseiről alkotott véleményéről. Az 1988, március 15-i, fővárosi tüntetések résztvevőit szétzavarták volna, Pozsgay Imre 1989-es kijelentését az ötvenhatos forradalomról megrökönyödéssel fogadták, néhányan ennek hatására kiléptek a munkásőrségből és az állampártból, a Magyar Szocialista Munkáspártból is, míg Nagy Imre és mártírtársainak újratemetéséről úgy vélekedtek, hogy bár megérdemelték a végtisztességet, az eseményből nem lett volna szabad politikai tőkét kovácsolni az ott felszólaló ellenzékieknek. Hódmezővásárhelyen 1989. október 23-nak került sor a munkásőrség feloszlatására, amikor a honvédség egységei begyűjtötték a munkásőrségnél tárolt fegyvereket.

A négyszázoldalas kötet elkészítéséhez több mint háromszáz doboznyi, eddig fel nem dolgozott levéltári dokumentumot vizsgáltak át a kötet szerzői, akik a megyei napilap munkásőrséget érintő cikkeit is forrásként használták munkájuk elkészítéséhez.