Emlék, ami örökre összeköt
Nincs olyan család, ahol nem hiányoznak a családi körből elhunyt hozzátartozók. Akár említik a mindennapokban őket a család részeként, akár szándékosan nem beszélnek róluk, de ők továbbra is ott élnek az utódaikban. A gondolataikban, a mozdulataikban, életvezetési mintáikban.
A halál témáját a mi kultúránkban gyakran titokként, tabuként kezelik. Talán, mert félünk tőle, hiszen nem tudjuk, mi vár ránk odaát, talán mert a veszteség, az egyedül maradás fáj a még élőknek. Megtudni, hogy az, akit szerettünk nincs többé, az gyötrelmes és kétségbeejtő. Szétesik az addigi életkép, átrajzolódnak a körülmények, megbénítanak azok a lehetőségek, melyek örökre elvesztek. Húsunkba marhat a felismerés, hogy mi mindent nem tettünk meg azért, hogy az, aki már nincs velünk többé, jól érezze magát az életében. Mit tettünk, vagy mulasztottunk megtenni azért, hogy szeressen élni. A halála elválaszt, itt már a későn jött akarat, a tenni akarás kevés.
Idén távozott körünkből a kislányom Tanító Nénije. Váratlanul, számunkra érthetetlenül lett vége a kapcsolódásunknak, azaz folytatódott másképp az életünk. Emlékszem, a halálhírt hazahozva, tördeltem a kezeimet, remegett a gyomrom, hogy miként tudom ezt a legfájdalommentesebben elmondani a gyermekemnek. Rá kellett jönnöm, hogy ez kivitelezhetetlen. Emlékszem, hogy zokogva ültünk a kislányommal a kanapén, és én mindent megadtam volna, hogy ez a pillanat ne legyen a mi közös emlékeink között. Egyrészt fájt, hogy Andi nénit el kellett engednem, másrészt, látván szenvedő kislányomat, égető gyötrelmet éreztem.
Nincs szó, ami könnyebbé teszi a gyász fájdalmát. Nincs magyarázat, ami enyhít az elmaradt lehetőségek veszteségén. Abban bíztam, hogy a jelenlétem, a közös reakció támogatásként áll mellette.
Csak arra volt válasz, hogy miként marad Andi néni továbbra is az életünk része. Valahányszor beléptünk az iskola kapuján, mellkason csapott a szomorúság, noha tudtam, tudtuk, hogy betegségéből fakadóan mégiscsak így volt számára a legjobb. Akartuk tudni, hogy ez így volt a legjobb megoldás az ő békés, fájdalommentes léte érdekében. Sorsát tiszteletben tartva – elengedtük őt. Hisszük, hogy most már jó helyen van, már nincs fájdalma, nincs kétsége. Csak a szeretetet éli már…
Azt mondják, akire emlékeznek, az örökre él. El kellett telnie néhány hónapnak, hogy ne könnyek között jusson eszünkbe a hangja, a nevetése, és ne szomorúan mondjunk ki olyan mondatokat, melyeket Tőle hallottunk. A bölcs meglátásai útravalóként vándorolnak tovább a világban a gyermekem által.
Egy szerettünk elvesztésének fájdalmát nem tudjuk nem megélni, elkerülhetetlen. Ami viszont rajtunk múlik, hogy amíg lehetőségünk van kapcsolódni hozzá, találkozni, beszélni vele, addig megtesszük-e azt szeretetteljes minőségben, vagy elszalasztjuk az esélyt, hogy harag és elfordulás helyett szeretetünk kimutatásával segítsünk neki boldogan élni.
A holnap senkinek sincs megígérve – ennek fájdalmas értelmezése egyben egy lehetőségre is felhívja a figyelmünket. A MOST pillanata óriási kincseket rejt magában. Kibékülhetünk, megbékélhetünk, szerethetünk.
