Az ártatlan ugratások, melyek nyomot hagynak
Az emberek szeretnek viccelődni, ugratni egymást. Munkahelyen, baráti közösségben, családi körben is helyet kap az “ártatlan” heccelés, ami állítólag azért történik, hogy jó hangulat legyen.
De vajon tényleg azt generálja a mások kárára történő viccelődés?
Reggelente nagy a mozgolódás az iskolák körül. Előttem egy mosolygós anyuka lépett ki a kapun, egymás mögött haladtunk a parkolóhoz. Velünk szemben jött egy anyuka, két gyerekkel. Nagytesót hozta iskolába a babakocsis kicsi társaságában. Az anyuka vállán a gyerek iskolatáskája, plusz még az uzsonnás táska, az arcán pedig észrevehetőek voltak a reggeli rohanás jelei. Ügyesen manőverezve tolta a babakocsit a nem túl széles járdán, az iskola kapuja felé haladva.
A két anya egy vonalba ért, és vélhetően ismeretségben álltak, mert “ártatlan” viccnek szánva odaszólt a parkolóba igyekvő nő a felmálházott anyának, hogy „Már becsöngettek! Csak szólok…” – és széles mosollyal haladt is tovább. Ő nem látta az anyuka arcát, én igen. Felhúzódó szemöldök, nagy levegő. Talán egy pillanatra minden nehézséget újraélt, ami a reggeli időben érkezést szabotálta.
Azon gondolkodtam a kocsiig elérve, hogy ez a beszólás mire volt jó. Gyanítom, hogy a mosolygós anya már rég el is felejtette, hogy mit mondott, és miért, de könnyen lehet, hogy a két kicsi gyerekkel érkező anyának ez egy olyan kritikaként landolt, ami esetleg megkérdőjelezi, hogy milyen anya is ő. Ő, aki a pici babát kora reggel felkölti, felöltözteti, bebugyolálja, hogy a Nagytesót elkísérjék gyalog az iskolába. Hiszen ok nélkül csak nem jegyzi meg senki a másik hiányosságát. Vagy igen?
Mi történt volna, ha a fent említett mosolygós anyu, tudva, hogy becsöngettek, látva, hogy a kétgyerekes anyu lohol, mint egy igás ló, felajánlotta volna, hogy megfogja a babakocsit, hogy be tudja gyorsan adni a Nagytesót, mert már becsöngettek. Ha már annyira jól ismerik egymást, hogy kutyafuttában oda lehet szólni neki.
A gyerekek szeretnek beszólogatni, borsot törni a másik orra alá. De mi van a mögött, hogy nem mindegyik diák alázza a másikat? Min múlik, hogy valaki attól érzi-e jobban magát, ha mást kellemetlen helyzetbe hozhat? Talán ezt kapja otthon is, és így lesz meg a lelki egyensúly? Így akar figyelmet és tekintélyt kierőszakolni magának?
Nehezen feldolgozható, ha valaki gyakran válik mások ugratásának áldozatává. Elveszi a bizalmat, az önértékelést, az értékesség érzését. Helyébe kerül a “nem vagyok elég jó”, “az élet nem támogat”, és a “biztos velem van a baj” érzése.
Hány felnőtt szenved azoktól a “poénoktól”, melyet az ő kárára követtek el még gyermekként! Az igazán fájó beszólások nagyon sokáig nyomot hagynak az emberben. Ha ügy lesz belőle, és felszínre kerül a sérelem, akkor meg általában az a válasz érkezik, hogy “Nem bántásnak szántam. Ne legyél már ilyen érzékeny!” És tovább folytatódik az áldozat hibáztatása.
Lehet azt mondani, hogy a viccelődés fontos a boldog élethez, de azért abban megegyezhetünk, hogy az nem vicces, amikor valakit azért szívatok, hogy én jobb hangulatba kerüljek az ő rossz érzését, zavarodottságát látva.
A minap az egyik boltban egy néni egy-két dolgot vásárolva udvariasan megkérdezte a pénztárost, mivel tartozik, mire vicc született a kasszás fejében és azt mondta: semmivel. A néni meglepődött, megörült, majd visszakérdezett, hogy jól értette-e. Erre a poéngyáros tisztázta a helyzetet, hogy csak viccelt. Elgondolkodtam akkor is, hogy ebben mi volt a vicc…
Szeretem a jó vicceket. De csak azt, amely mindkét felet jókedvre deríti, és nem csak öncélúan a poénmester játéka marad.
