„Túl demokratikus” volt a kommunistáknak a választási rendszer
Hetven éve, 1947. augusztus 31-én voltak az elcsalt úgynevezett kékcédulás választások Magyarországon. A voksolást a kommunisták nyerték, igaz az urnákba dobott plusz szavazólapokkal is csak a ,,választók” huszonkét százalékát sikerült megnyerniük. A magyar társadalom többsége a polgári demokratikus erők mögé állt be.
Az esemény évfordulója alkalmából csütörtökön történész konferenciát tartottak a hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeumban.
Fotó: Emlékpont Múzeum/Arany-Tóth Attila
Bár a választás eredményét torzította a kommunista erők csalása, a végeredmény megmutatta: a magyar társadalom többsége nem akart szocialista rendszert, nem akart úgymond „demokratikus baloldali” rendszert és végképp nem akartak kommunista diktatúrát – jelentette ki köszöntő beszédében Miklós Péter, a közgyűjtemény vezetője.
Rámutatott: a kékcédulást választást követően a moszkoviták elérték, hogy a polgári oldalt meggyengítve 1949 augusztusában bevezessék a szovjet mintára megalkotott alkotmányt, 1950-ben pedig az önkormányzatiságot is sikerült felszámolniuk.
Fotó: Emlékpont Múzeum/Arany-Tóth Attila
A „kékcédulás választási csalás” lényege az volt, hogy a Magyar Kommunista Párt által szervezetten szállított „választók” a nagy mennyiségben nyomdailag előállított választói névjegyzék-kivonatokkal több szavazókörben is leadták szavazataikat – erről már Szerencsés Károly, az Eötvös Loránd Tudományegyetem docense beszélt a történész konferencia vendégeinek. Előadásában emlékeztetett: az 1945-ös, kvázi szabad választások után Rákosi Mátyás „túl demokratikusnak” nevezte a választási jogszabályokat, s kijelentette: korrigálni kell a választások eredményét.
Fotó: Emlékpont Múzeum/Arany-Tóth Attila
A törvénymódosítást Rákosi elképzelései szerint hajtottak végre, s ezzel mintegy hatszázezer embert zártak, vagy „felejtettek ki” a választási rendszerből. A jogszabályban megfogalmazott előéleti kritériumok elsősorban a jobboldali szavazókat sújtották.
Szerencsés Károly mindezeken felül elmondta, a kutatásai során talált egy dokumentumot, mely tizenegyezer beszervezett személy részvételével kettőszáz-nyolcezer szavazat leadását irányozta elő. Később ezt a választás során jócskán túlteljesítették.
Szavai szerint a csalás– bár nem döntötte el a választást –, nagyot lendített az eredményen, sokat segített abban, hogy a Baloldali Blokk által irányított kormánykoalíció többséget szerezzen.
Fotó: Emlékpont Múzeum/Arany-Tóth Attila
Palasik Mária, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának osztályvezetője a parlamenti vitakultúra 1945 és 1949 közötti alakulásáról szólt a megjelenteknek. Elhangzott: a házelnök feladata – az akkor érvényes házszabály szerint – egyebe közt az volt, hogy normális mederben tartsa az országgyűlési vitákat, szükség esetén szankcionálja a Ház méltóságát sértő hozzászólásokat.
Háromszori figyelmeztetés után a képviselőt a házbizottság ,,a Ház ünnepélyes megkövetésére” utasíthatta, de az illetményének részleges megvonásáról is határozhatott.
Palasik Mária szerint bár voltak emelkedett szócsaták, a baloldali képviselők többnyire csak bekiabálásokat tettek, fasisztáknak titulálva a politikai ellenfeleiket.
Fotó: Emlékpont Múzeum/Arany-Tóth Attila
Bencsik Péter, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa a szocialista blokk országaiban a korszakban lezajlott választásokat elemezve kifejtette: Jugoszláviában és Albániában kizárólag baloldali pártokra szavazhattak a választók, jelentős polgári erő hazánk mellett Lengyelországban, Bulgáriában és Romániában volt.
A választások során valamennyi országban jellemző volt, hogy az állami erőszakszervek igyekeztek azokat befolyásolni, a baloldali politikai szervezetek manipulálták a voksolásokat.
A történész szerint az egyenlőtlen adottságok és az adott politikai erőviszonyokhoz fazonírozott választási jogszabályok súlyosan torzították az eredményeket.
Fotó: Emlékpont Múzeum/Arany-Tóth Attila
Miklós Péter, Kovács K. Zoltánról, a Demokrata Néppárt országgyűlési képviselőjének és frakciótitkárának politikai pályájáról szólva elmondta, 1948 után az állambiztonsági szervek folyamatos, szoros megfigyelés alatt tartották, így emigrálni kényszerült.
Ausztriában telepedett le, ahol a rádiós és lapszerkesztői munka mellett segédmunkákból élt.
1949-től Münchenben a Szabad Európa Rádió munkatársa lett. Miután 1993-ban családjával végleg hazatelepült, 2008-ban bekövetkezett haláláig a Kereszténydemokrata Néppártban és annak pártalapítványában, a Barankovics István Alapítványban vállalt szerepet.
