A boldogságkeresés abszurd tánclépései

Egy valódi görbe tükör, ami Juronics Tamás vezetőkoreográfus és csapata segítségével a színpadon megjelenik. Miközben az Abszurdia című táncjátékot nézzük, saját valóságunk groteszk, a felszínen megmosolyogtató elemei tűnnek fel sorra. A mindennapi rutin, a hatalom utáni sóvárgás, a valódi emberi kapcsolatok hiánya, építés és rombolás körforgása – mindez rengeteg humorral, amit Alfred Schnittke zenéje, illetve az abszurdok komikus figurája erősít még jobban fel.

Nevetünk a nézőtéren, akár még ki is buggyan a szánkon egy-egy kuncogó hangocska, miközben magunkban sokszor, csendben inkább a sírás fojtogat minket. Hiszen ezek mi vagyunk, hiába a torz külső, az eltúlzott életképek, magunkat nézzük.

Az abszurdok mindegyike vágyik valamire, ki tudja mire, ők maguk sem tudják. Leginkább arra, amire mindenki más. Boldognak lenni nem cél többé, hanem elvárás. Ezért kelnek fel reggel, ülnek autóba, majd mennek haza, hogy másnap újra kezdődjön minden. Közben pedig nem marad idő, energia a fontos dolgokra. A műben a szerelem szikrája egyetlen egyszer villan fel a műben, de azt is tönkreteszik a társak. A darab nagyon érzékletesen világít rá arra, hogy a csoportnak micsoda befolyásoló hatása van az egyénre. Elég csak ránéznünk a táncos szereplőkre: egyformák, még az alapvető nemi jellegeket is elrejti a fehér maszk, a ruházat.

Kétségbeesetten keresik azt, ami sivár világukból kivezethetné őket. A megoldást elsőként az égből aláhulló hatalmi jelképben vélik felfedezni.

A korona átrendezi a csoport szerkezetét: kiemelkedik annak tulajdonosa, aki ezután maga is figyelmével (illetve plecsnikkel) kitünteti azokat, akik neki kedveset produkálnak. Majd a magasból alászálló fa léggömb-gyümölcsei iránt megy a sóvárgás. A vágyott dolgot bár megszerzik (foggal-körömmel), de megtartani képtelenek.

A javakért megindul az őrült csatározás. Mi, nézők pedig csak ülünk, és nem teszünk semmit, hogy megakadályozzuk az indulatok elhatalmasodását – tétlenségünkre a játéktérből kilépő, síró abszurd hívja fel a figyelmünket.

A gyermek megjelenése oldja fel a helyzetet, aki megtanítja az abszurdokat arra, ők maguk is tudnak értéket teremteni ebben a világban.

A darab végén visszatérünk az origóhoz: a szereplők (most már becses kincsükkel, a léggömbökkel együtt) járják ugyanazt a megmosolyogtató, hibbant, cikornyázó táncot, amit a legelején.

A Szegedi Nemzeti Színház repertoárjáról – köztük az Abszurdia című darabról is – itt tájékozódhat.

ÉR.

Fotók: Tarnavölgyi Zoltán (forrás: Szegedi Kortárs Balett)