Belami Brexitje

– Na, ehhez mégis mit szólnak? Ugye milyen szép szavak? – fordult a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma nagyközönségéhez Minek Dönci anyagmozgatási menedzser (egykoron rakodó segédmunkás).

– Mégis mit mondhatnánk? – vonta meg a vállát Firnájsz Egon, aki az építőiparban folytatott kideríthetetlen tevékenységet az elmúlt harminc évben, hófehér álmokat dédelgetve fekete munka közben. – Egy biztos, beállítottam már pár ajtót a frissen emelt falba, a törmeléket is össze tudom lapátolni, de aligha hiszem, hogy a brit miniszterelnök, mert ezt ugye az a szép asszony mondta, éppen rám gondolt, mint világot formálni képes úttörőre. Vagyis már aligha fogok Londonba szóló repülőjegyet venni azért, hogy megjelenjek az angol munkaerő piacot – legyintett Firnájsz úr. Majd két marokra fogta a korsóját, mint aki attól tart, hogy a nagy brit uniós kivonulás kapcsán Theresa May netán kikapja kezéből a sörét.

– Ejnye, de finnyás lett ez a Terike! – mordult Ló Elek. És miért ne mordulhatott volna, amikor a családjából már csak a vízfejű Döncike nem próbálta ki magát londoni munkahelyeken. És érdekes módon, amikor a Ló família útra kelt, hogy világot, no meg fontban átutalt fizetést lásson, még senki nem beszélt mágnesről, meg világnak formálásáról. A kintről érkezett beszámolókból viszont kiderült: minimálbérérét, de nem többért várták tár karokkal a Ló nemzetségbeli magyart, és közgazdász diplomával akár még pultos is lehetett egyikük egy London széli kurta kocsmában, mert nagy volt a szerencséje.

– Eddig szinte minden kezet piszkoló munkát velünk, kelet-európaiakkal, no meg a volt gyarmatokról bevándoroltakkal végeztettek el. Igen, minden olyat, egy angol akkor se csinálna meg, ha maga a királynő kérné, térden állva, hetyke kis kalappal a fején könyörögve. Magyarok, lengyelek, románok, szlovákok mosogatnak egész Londonban, ők takarítják a szállodákat, rakodják a kamionokat, pucolják a csatornákat. Igaz, még a nagyon híres Harrods áruházba is eljuthatnak. No, nem vásárolni, hanem az alagsorban, ahol a vendégek utáni szennyes munkát végzik zárás után. Most meg már úttörők, meg világot formálók kellenének? – forrt a düh Belamiban, amikor úgy döntött, ebből a beszélgetésből nem maradhat ki.

A kocsma sarkából valaki beledünnyögte a levegőbe, hogy azért ne feledkezzünk meg arról se, hogy orvosok is mentek ám Angliába jó pnzért, meg az agyelszívás egyéb formában is jeleskedtek a nagy hirtelen öntudatra, meg függetlenségi vágyra ébredt angolok.

– Na, ez nem is fog változni! – csapott az asztalra Heveny Béci, és bizonyos közgazdasági összefüggésekre utalt. Szavaiból senki semmit nem értett, és nem csak azért, mert Bika Jenő úgy szájon vágta egy közelben unatkozó partfis nyelével, hogy Bika úr szeme azonnal eszközölni kezdte a fennforgás foganatosítását, csöppet sem világformáló módon.

– És mégis mit gondol ez a May Terka? Ha ezeket a kétkezi, de nagyon szorgosan, keményen melózó kelet-európaiakat kibrexiteli Angliából, kik állnak a helyükre? Mert a Lordok Házában teázgató urak gyerekei aligha…

– Ez már legyen az ő gondjuk. Mint ahogy az, kiknek adják ki azt a sok százezer nem éppen luxus lakást, amiket a most már nem annyira kedvelt vendégmunkások bérelnek marha nagy pénzekért. És kikkel vetetik meg azt a töménytelen árút, amit ezek a melósok vásárolnak meg. Ja, és kik költöznek azokba az irodaházakba, ahol most az uniós hivatalok, meg olyan bankok, cégek ütöttek tanyát, amik csak azért tűrték, London zaját, piszok drága árait. mert a város az unió egyik legfontosabb központja volt. Szóval lesz ott még fejnek falhoz verése, angol módra – jósolgatott Józsi csapos.

Belami meg azon agyalt, vajon miért van az, hogy ebben szép, globalizált uniós világban valahogy mindig azok a kisemberek járnak rosszabbul, akik Kelet-Európából érkeznek a Nyugat-európai sor végére…

Bátyi Zoltán