Az életre kelt sereg

A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943 januárjában a Voronyezs körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a -40 fokos orosz télben.

„Igazi vitézséget, igazi hősiességet, erkölcsi győzelmet hozott a mi katonáinknak az 1943-as csata. Megcselekedték, amit megkövetelt a haza. Hozzátartozóik emléküket talán nem is nyíltan, hanem csak a szívük mélyén ápolták, mert a történetírás hazug módon bemocskolta ezeknek az embereknek a becsületes, tiszta nevét. Azoknak, akik tudták, hogy nem mindig az győz, aki fegyver által győz, hanem az, akinek az ügye el van rejtve Istennek a kezében. Meghalt sereg, de egyszer életre kelt sereg lehet belőlük.” – hangzott el Vladár Sándor református beszédében.

Vladár Sándor

1943. január 12-én, −40 °C fokos hidegben, erős harckocsi-támogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén. A hivatalos magyar jelentés szerint az itt védekező 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a nagy hideg ellenére hősiesen harcolt, az első támadásokat visszaverte, de nagy veszteségeket szenvedett.

A hadsereg maradékát kb. 100 km-re a Dontól nyugatra próbálták összeszedni. Január 22-ig kb. 17 000 olyan katona érkezett be, akinek fegyvere volt, a többiek fegyvertelenül, a legtöbben sebesülten, fagysérülten. Századnál nagyobb szervezett egység nem érkezett vissza. Zömük február elején érkezett meg, de még márciusban is érkeztek katonák, voltak, akik majd’ 300 km-t gyalogoltak. Március 3-ig 2913 tiszt és 61 116 fő legénység érkezett be. Az egész hadseregnek 6 db lövege maradt meg.

„Gyerekkoromban én is elgondolkoztam, hogy mi lett volna, ha? Hogyan vertük volna le géppuskával a török hadat, mit csináltunk volna akkor Szulejmánnal? Mi lett volna velünk Trianon nélkül? Mi lett volna, ha a Don kanyarban győz a magyar sereg, és nem ilyen emlékművet kell állítani szeretteink nevével? Volna? Esetleg? Talán? De nincs időgépünk. Érett, felnőtt fejjel már tudjuk, hogy nem lehet kicserélni a szereplőket, eseményeket. Isten így tervezte el, nem tudunk ezeken változtatni. Ernyőként borul ránk a jó Isten, fogja össze az eseményeket úgy, hogy minden az Ő szemei előtt történjen. Azért tudunk most is bízni, remélni Istenben, mert vissza tudunk tekinteni őseinkre, akik Istenben bízva harcoltak a Don kanyarban. Az ő hitük, az ő hűségük példa számunkra.” – mondta Jakab Zoltán katolikus lelkipásztor megemlékezésében.

Jakab Zoltán

Székkutason a 2. világháborúban hősi halált halt katonák emlékére 1989-ben emeltek emlékművet. Ezen körülbelül 70-80 név szerepel. Azt, hogy ezek közül hány honvéd szolgált a Don kanyarban, pontosan nem lehet tudni.

A csütörtöki megemlékezés végén egy koszorút helyeztek el az emlékműnél.

Sz.Viktor