Mérgezett almák a Műcsarnokban

Műcsarnok Színtér

Mérgezett almák | Sissi és a Schratt | Elektroakusztikus opera dell’ arte

Zeneszerző: Baráth P. Bálint

Sissi: Dobi-Kiss Veronika operaénekes és Tunyogi Henriett táncművész, koreográfus (Budapest–London)

A Schratt: Carmen Vasile operaénekes, egyetemi tanár (Kolozsvár–Nagyvárad) és Lőrinc Katalin táncművész, egyetemi tanár

Grafika: Rizmayer Péter

Jelmez: Juhász Zsuzsa

Hangtechnika: Andorfer Gyula

Bán Ildikó képzetTtársítás szabad társulása

Rendkívüli kísérlet a „Mérgezett almák”: egy alapjában véve szappanopera-történet a felismerhetetlenségig transzponálva absztrakt hang- és mozdulateseménnyé úgy, hogy azok az alapállapotok jelennek meg, amelyek a sztori szereplőit a történések során jellemzik.

Tehát: semmi elbeszélés, mesélés, narráció: csak hangok, mozdulatképek, egymás mellé, elé, mögé, fölé helyezve, – valahogy tényleg olyan módon, ahogyan az emberi viszonyulások szövedékei az életben is…

Mert persze, önmagában is különleges az a történet, ahol magától értetődő, hogy a császári pár nem válhat el azért, mert az asszony „normális” életet szeretne élni, mert sokkal jobban érdekli a világ és az élet a palotán túl, mint a szerep, amelyben él, s amelyet immár „kinőtt”.

És önmagában is érdekes az a szituáció, amikor megoldásként a feleség saját maga „szervezi be” férjének a szeretőt, alaposan átgondolva, körültekintő kiválasztást követően…

Bevallom, féltem egy kicsit: mi lesz ebből? Hogyan lehet (és főleg: miért kell) ezt a „sztorit”  szavak nélkül megeleveníteni a Műcsarnok aktuális – bár ide is vonatkozó – kiállításának keretei között…

De az elkészítés során már látszott: szerencsére épp az a különleges ebben a vállalkozásban, hogy a szerepek ismeretében mindenkinek  „csupán” saját magát kellett „odaraknia” a saját médiuma által: a zeneszerző a hangok gerjesztésével, mint központi, vezérlő alak (akár Ferenc József császár, aki miatt, körött ezek a női sorsok formálódtak); a két énekes az improvizált, non-verbális hangmonológokkal vagy dialógusokkal, és két táncosnő a maga eltérő mozdulatnyelvével…

A színtér két oldala kijelöltetett a két nő számára (akik az életben gyakorlatilag sosem találkoztak, sorsuk mégis függött egymástól éveken át), tehát a Sissi-t megszemélyesítő énekes és táncosnő az egyik, Schratt Katalin alteregói a másik oldalon (a zenész értelemszerűen közöttük, középen).

A hang elvontabb eszköz: a két énekesnő egy-egy ponton óriási krinolin-abroncsba ékelve különleges stabilitást jelentettek a „mozgó”, a testük által sokkal konkrétabban üzenő előadók számára.

Tunyogi Henriett, aki klasszikus baletten nőtt fel és egész pályafutása alatt, a mai napig is ez a megnyilvánulási forma az övé: perfekt választás volt Erzsébet királynő belső történéseinek megszemélyesítésére. Én magam bár szintén a klasszikus balett formanyelvén szocializálódtam, később különböző irányokat vett a pályám, az utóbbi években súlyozottan az alkalom-specifikus improvizáció irányába. Schratt Katalin, a színésznő titokzatos, örökre háttérben maradó alakja éppen ezért rengeteg lehetőséget nyújtott számomra. Elgondolni és megélni egy középkaliberű osztrák színésznő élethelyzetét, melyet a legkülönösebb helyről „borítanak fel”, – majd akinek szép lassan bele kell állnia egy olyan helyzetbe, amely egyfelől óriási megtiszteltetés, másfelől rejteni való valóság, de különösen: óriási feladat.

A produkcióra – a megadott instrukciók és a hangzás-világ ismeretében – mindenki individuálisan készült: 3 próba előzte meg a performance-t. Az első az ismerkedés jegyében (úgy a forgatókönyvet, mint egymást illetően, hiszen sosem dolgoztunk még együtt), – ezt követte az egyéni érlelés időszaka, – a második egy nappal az előadás előtt, ahol kiderült, mi hogyan valósulhat meg, milyenek az időzítések (a zeneszerző percnyi pontossággal kijelölte az egyes akciók hosszát), a harmadik pedig a performance előtt, immár mindent rögzítve, ami rögzíthető. Hiszen a történések sorrendjére felépített szerkezetet nekünk kellett megtölteni saját hangjainkkal és mozdulatainkkal, ott és akkor.

Óriási kaland, óriási összpontosítást igénylő, (nemcsak önmagunkra, de a többiekre, a térre, a hangokra irányuló többszörös összpontosításról van itt szó), – de a remek csapatszellem, a csapatjátékosság, s az ötletgazda Bán Ildikó fegyelmezett, de nyitott munkavezetése végül is nemcsak sikerre vitte a vállalkozást, de óriási örömöt is jelentett a benne résztvevő művészeknek.

Ilyenkor sajnálja az ember, hogy egyszeri – mert kiállításhoz kapcsolódó – volt az alkalom, – bár ki tudja, lehet, hogy így a jó: egy nagyszerű élménnyel gazdagabbnak lenni, s arra jólesően visszagondolni. Ahogyan az élet maga is annyiszor: megkínál egy élménnyel, ami megismételhetetlen…

Forrás: Lőrinc Katalin táncművész

Képek: A felvételeket Eifert János és mesterkurzusának résztvevői, Csorba Károly, Olasz Ági, Bakki Zsolt készítették