Visszavonul Vásárhely legszeretettebb orvosa: Dömötör János

Dr. Dömötör János 1948 október 13-án született és 1974 szeptembere óta dolgozik megszakítás nélkül a vásárhelyi kórházban. A radiológia főorvosa már rég nyugdíjas, de mindig engedett felettesei kedves hívásának és visszatért a praxishoz. Vásárhely egyik, ha nem a legnépszerűbb orvosa január 1-el most visszavonul. Ismertségét egyik vicces mondata jellemzi a legjobban. Azt mondja, Vásárhelyen nem lenne érdemes lopnia, mert azonnal lebukna. Ha egy eseményen köszöntik, vagy szólítják, mindig szűnni nem akaró taps kíséri személyét, mesélték róla munkatársai. Vele beszélgettünk.

– Már régóta nyugdíjas, mégis dolgozott még ma is, hogy van ez főorvos úr?

– 2003-ban mehettem el nyugdíjba, de azóta is dolgozom a radiológián, igaz csak “félállásban”, tíz napból ötöt. 2013-ban aztán dönteni kellett hogy közalkalmazott valaki vagy nyugdíjas, de főigazgató úr arra kért, olyan kevesen vannak, szüksége lenne a munkámra, akár megbízási szerződéssel is. Ezért, és a nagyon jó közösség miatt maradtam.

– Hogyan indult a pályája, miért éppen a radiológiát választotta?

– Még maga az orvosi pálya sem volt egyértelmű. Technikai érdeklődésű “mutáns” voltam, lévén apuka múzeumigazgató volt. Én meg gyermekkoromban a kisautót elcseréltem elektromágnesért és félig kimerült zseblámpaelemért. Ráadásul fiatalon még haragudtam az orvosokra. Ahogy anyuka elmesélte, két hetes koromban észrevette, nem úgy mozog a bal karom, ahogy kéne. A gyerekgyógyászaton azt mondták neki, beképzeli, nincs semmi bajom, vigyen csak haza. Legközelebb már a bal csípőmnél is jelentkezett a probléma, akkor már azt mondták, köszönjön el tőlem, mert nem fogom túlélni. Aztán egy sebész főorvos azt javasolta, hátha segít a penicillin. Ezt három óránként kaptam injekcióként a combomba és megmaradtam. De ezt később – mikor elmesélték – nem volt könnyű lelkileg feldolgozni. Gimnázium második osztálya után megszegeltek, akkor már nagyon kedvesen bántak velem, szeretettel fordultak hozzám. Ekkor változott pozitív irányba a véleményem az orvoslásról. Ekkor elektroműszerésznek készültem, már fel is vettek érettségi előtt a szakra, de jött egy kis baleset: kitűnő lett az érettségi. Kicsit “égő” is lett volna szakmunkásnak állni kitűnő érettségivel és apuka biztatására így az orvosira jelentkeztem, amit summa cum laude sikerült elvégezni.

– Lehet számosítani, hány ember vizsgált meg a 42 év alatt?

– Nagyon nehéz lenne. A röntgenfelvételeket manapság már munkatársaim “sütik el”, én csak megnézem őket, a beteggel csak problémás esetekben beszélek. A radiológia azonban rengeteget változott a hosszú évek alatt. A röntgenfelvételeket hatalmas kádban hívtuk elő, úgy mint a fényképeket. 1989-ben amikor ez az épület átadásra került, kapott a kórház előhívó berendezést. 1985-től van ultrahangunk, ami hatalmas előrelépés volt. Korábban májat, hasnyálmirigyet, lépet nem láttunk röntgennel. 2000-től lett CT-nk, annak használatát már nem sajátítottam el, amit utólag már sajnálok.

– Gyermekei sem teljesen szakadtak el az egészségügytől, ugye?

– 4 gyermekem van. Pirike Szegeden az egyetemen elméleti fizikus, Dórika Budapesten biológus, Orsika, igaz hogy gyógyszerészként végzett, de az egyetem ott tartotta kutatónak és oktatónak, Petike pedig elektromérnökként SPEKT és PET CT-ket gyártó cégnél dolgozik. Orvos azonban egyikük sem lett.

– Emlékszik valami kedves történetre?

– Még Török főorvos úr idején történt a következő kis anekdota. Az egyik kolléga testvérének a szép vizsláját elütötte az autó és nem tudott a kutyus lábra állni, az állatkórházban pedig nem volt jó a röntgen. Kérte, hogy nézzük már meg. Én kértem engedélyt és sötétedés után, lefóliázva a helyiséget megnéztük a kutyust. A combját fájlalta, de ott nem találtunk sérülést, fordítás után kiderült a csípője ficamodott ki, amit helyre lehetett rántani. Mindezt az állat nyikkanás nélkül tűrte és semmi probléma nem történt. Meg kell még említenem korábbi főnökömet, Kopp Miklós főorvos urat is. Vele itt együtt kezdtünk, ő előtte már a klinikán dolgozott 12 évet. Ő őszinte igyekezettel segítette pályámat. Az ultrahang használatát is tőle tanultam, mert anno az egyetemen még nem volt. De ő tanította Lajkó doktornőt és Varga doktornőt is.

– Január 1-től, ha jól tudjuk, visszavonul.

– A csípőm, a derekam egyre jobban fáj, újabban a bal térdem is dagad, egyre nehezebben jövök be dolgozni. A villanykerékpár az jön vidáman, csak én szállok fel rá már nehezen. Az az igazság fáradékonyabb is vagyok, valamelyik hétfőn például 70 beteg röntgenjét kellett leletezni, másnap rosszul éreztem magam a fáradtságtól. Fél éve még meg sem fordult a fejemben, hogy befejezem a munkát, de annyit romlott a mozgásszerveim állapota, hogy most már kénytelen vagyok. December 27-28-29-30-án dolgozom utoljára.

– Mi fog csinálni a mindennapokban a kórházi munka nélkül?

– Szeretnék még a kertben ügyködni, de már az sem nagyon megy könnyen. Kishomokon elég nagy kertünk van, korábban itt termett minden a családi asztalra, de most már csak ketten vagyunk fogyasztói a feleségemmel. Sokat fogok olvasni. Utazni is szeretnék, de az is már macerás, a vonatra már nem tudok fellépni, ha nincs magas peron. Lelkierőt kéne gyűjtenem, mert a jobb csípő protézist ki lehetne cserélni, de félek is, mert kockázata van.

– Úgy tudom, azért nem hagyja végleg itt a kórházat.

– Igen. Főigazgató úrral abban maradtunk, jövőre, ha valamelyik kolléga megbetegszik, vagy szabadságra megy, akkor hívnak, és ha tudok, jövök.

Dömötör főorvos úrnak ezúton is kívánunk örömteli pihenést, boldog nyugdíjas éveket.