Élet az elválás után

Mindannyian veszítettünk már el valakit. Véget értek kapcsolatok, eltűntek az életünkből azok az emberek, akik sokat jelentettek nekünk. Ilyenkor borúsnak látjuk a jövőt, a jelen meg egyszerűen pusztítóan fájdalmas. Minden pillanatunkat a bizonytalanság szövi át. Amikor egy kapcsolat véget ér, azt megelőzi egy eltávolodási folyamat. Olyan szokások és döntések sora áll a pár mögött, ami nem tudott mást eredményezni, mint a kapcsolat felbontását, az egymástól elválást. Ezeket a döntéseket a párkapcsolatban élő emberek hozták meg, és nem a körülmények áldozataivá váltak.

Mint minden lezárás, a kapcsolataink lezárása is könyvelhető veszteségként. Egy részünk, az életünk addigi, megszokásra épülő szakasza megáll, és már egy számunkra régen fontos személy nélkül haladunk tovább az utunkon. Sőt, saját magunkat is egy új színben fogjuk látni, új helyzetekben, új oldalunkat fogjuk megtapasztalni.  A megszokott mindennapi rutin döcögőssé válik, tele van a nap üres járatokkal.  Nem cseng a telefonunk, nem kapunk üzenetet attól, akitől régen igen. Ha hazaérünk, nem várnak bennünket, vagy mi nem várunk senkit már.

Sokan azt mondják, ez olyan, mint a halál. Vagy talán rosszabb, mert tudjuk, hogy a szakítás után a volt párunk valaki más oldalán találja meg a boldogságát. És ez nagyon tud fájni. Mindaddig, amíg át nem formáljuk a szakítás gondolatát. Ez megtörténik, ha átengedjük a fájdalmat, ha megéljük az adott helyzetet annak, ami. Majd a reménnyel átszőve nyitottá válunk valami újra.

Zöld utat adni valami újnak…

Az biztos, hogy az életünk egy szakasza lezárul, hogy utat engedjen egy új, izgalmas résznek.  Egy lehetőség is ez arra, hogy újra megrajzoljuk saját magunkat. Feltérképezzük vágyainkat, álmainkat, erősségeinket, gyengeségeinket, és tehessünk azért, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz.

A párok gyakran azért válnak el, mert már olyan közel kerültek egymáshoz, és annyira a másik ember szemüvegén keresztül értékelik magukat, hogy ez az élmény szemernyit sem tartalmazza azt, akik valójában lenni akarnak, amit valójában meg akarnak tapasztalni.

Mert az ember arra törekszik, hogy boldog legyen.  Szeretni akar és szeretve lenni. Örülni a saját és más sikereinek. Bátorítást, inspirációt kapni a saját életútjához. Élvezni akarja a nap minden percét, mert tudja, az élet törékeny és múlandó. Lelkesedni akar mindenért, amivel találkozik. Melegíteni az arcát a napfényben, nevetve hó angyalkát készíteni, örömmel részt venni mások tervében, vagy éppen csodálni, ahogy elfogyasztják az általa készített ételt.

De mindezt nem tudja megélni, ha döntéseit alárendeli annak a megfelelési kényszernek, amit a párja iránt érez. Kizárja magát a feltöltődésből, a boldog pillanatok megéléséből, ha nem a lelke kívánsága szerint dönt és cselekszik. Ezeket az élményeket természetesen meg lehet élni a párunk mellett is. De igaz, hogy egy picit távolodni, és függetlenedni kell ahhoz, hogy jól láthassuk önmagunkat, és tudjunk új szemmel nézni a társunkra is.

Ha mégis a lezárás mellett dönt egy pár, akkor az segít át a fájdalmas és új érzésekkel teli szakaszon, ha arra fókuszálunk, amit a továbbiakban szeretnénk megélni. Ha tudjuk, hogy elengedve azt, akik nem szerettünk lenni, helyet adunk önmagunk egy jobb verziójának.

Az elválás nem hoz belső békét, ha vádaskodunk, hogy miért, ki miatt kerültünk ebbe a helyzetbe. Csak a pozitív gondolat teremt pozitív jövőt.  A társunk mindig tanít bennünket, és ezért hálásak lehetünk. Akár arra emlékeztet, hogy miként kell kiállni magunkért, akár arra, hogy elveszítettük az igazi önmagunkat, de hálásak lehetünk azért, hogy a kialakult helyzet felhívta a figyelmünket arra, hogy tudunk jobban és szebben is élni, békében önmagunkkal és másokkal.