Belami Mikulása

Az adós szó kiütötte a biztosítékos a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző Panel Pál lakótelepi kocsma sörszagú hűvösében. Leginkább Józsi csapos szeme forgott vérben, végigtekintve a Zsibilakókon, akik – szerinte – a kocsmáját gyakorta keverik össze a Máltai Szeretetszolgálattal, de hangosabb szó azért nem hagyta el senki száját. Belami is csak sóhajtott egyet, amitől hat, közelben tartózkodó korsóról le is szédült a sörhab.

– Nyögje mán ki, mi bántja, ne eszközöljön itten hergelődést éppen akkor, amikor december összes ünnepére készülődünk – fogalmazta meg kérését Firnájsz Egon, akinek virágos jókedve a hatodik felestől már kezdett átalakulni egy hatalmas rózsakerté.

– Hogy mi bánt? Semmi – érkezett Belami újabb sóhajtása. – Csupán eszembe jutott gyerekkorom, amikor egy darab ilyen narancsért – és ekkor elővett régen se mosott kabátjából egy valóban narancsnak látszó gyümölcsöt – két hétig puszilgattam az anyámat. Apám meg azt próbálta megfejteni, ugyan hol juthatott hozzá, honnan szerezte, mikor gyömöszölte bele a Mikulás piros celofán zacskójába a néhány szem földi mogyoró, meg pár darab szétrághatatlan, kőkemény szaloncukor mellé..

– Na, azok voltak a régi szép meg visszasírható idők, ugye Bika úr? – kacsintott Bika Jenőre Heveny Béci, mivel tudta: Bika Jenő, nyugdíjas rendőr főtörzs gyakorta visszasírja a 60-as éveket, mondván, akkor volt csak jó világ Magyarországon.

– Senki nem mondja, hogy szép idők voltak, már ha van legalább annyi esze., mint egy festetlen hintalónak – akadályozott meg egy kabátot nem, de politikai jelleget felölthető vitát Belami. – De azért az se tagadjuk, mára valami nagyon kificamodott Mikulás ügyben is, gyerek ügyben is, szülő ügyben is.

– Mégis, mire gondol? – ülték többen is körbe Belamit, aki még mindig a narancsot tartotta maga elé, és szeméből talán még könny is csöppent.

– A legutóbbi Tescós kirándulásomra. Ahol két kiskölyköt láttam a pultról legurult narancsokkal focizni. És tudják miért rugdosták a narancsot? Mert kiderült, hogy az új okostelefonjukat nem a Mikulás hozza, hanem csak karácsonyra érkezik.

– A francba! Gondolom, az anyjuk lecsörgetett nekik két méretes pofont? – háborodott fel, egészen a plafont súrolva kócos hajával Cink Enikő.

– Az anyjuk? Még hogy pofont? Ellenkezőleg. A testi fenyítés gyanújával a gyerekek felé közelítő apát intette türelemre. Majd közölte a fiúkkal, hogy ne aggódjanak, a karácsonyra érkező telefon annyira okos lesz, hogy Einstein professzor pörögni fog az irigységtől az összes sírjába, de még az is előfordulhat, hogy ájpedet is hoz a Jézuska. Amikor meg az apa rákérdezett, ugyan, mi a fenéből vennének ennyi ketyerét, az anya megvonta a vállát, és foghegyről köpte elé a szót: azért van az áruhitel, nem igaz?

Mondhatnám, az egész Zsibi kocsma mély hallgatásba burkolózott, ám hazudnék. Egy hang csak megtörte a csendet. Smúz apu, a Dűjj Előre SC régen volt alszertárosa arcán rángatózni kezdtek a ráncok, miközben azt kérdezte, mégis mi a fene az az ájped? Eszik? Isszák? Ülnek rajta? Maguk értik ezt a szép, új világot?

– Nem mindegy az magának? – legyintett Plüss Eta, aki egy mesés könyvre gondolt. Egyszerű, hajtogathatós, kemény lapú meséskönyvre, amit valamikor a múlt században, talán ’65 környékén kapott karácsonyra, és még most is őrzi a fiók mélyén. Ott, ahova elrejtette régen szőtt, soha meg nem valósult álmait is.

Bátyi Zoltán