Amit Luna, az örökbe fogadott kutyus tanít nekem

Luna egy hónapja él velünk. Amikor hozzánk került, olyan kicsi volt, mint egy kis plüss kutya, elfért jóformán a két tenyerünkön. Mára már egész kutyakölyök forma és hihetetlen egyéniség.

A kezdeti akadályokat jól vette, megtanult vezényszóra leülni, és most folyik a próbálkozás a „Marad!” és a „Gyere!” felszólítás teljesítésére. A kutya  köszöni szépen jól van. Én egy kicsit megtépázottan élem a mindennapjaimat. A kezdeti fáradtság + aggodalom átcsapott rettenetes fáradtságba és néha kimerültségbe. Hogy mi okozza ezt?

Az aggódó gazdi

Mivel Lunika (ha nem hallgat rám: Luna) nagyon pici kutya volt, mikor elhoztuk őt a bokor aljáról, éjjel többször is felkelt, nyüszített, vonyított, kereste a testvérkéit és az anyukáját. Nem akartam, hogy túl nagy törés legyen neki az új család, ezért (meg hogy a család apraja kipihenten tudjon iskolába menni) minden alkalommal felkeltem hozzá. Nagy igénye nem volt, csak a kétóránkénti ürítés, amit azonnal takarítottam, és ha már úgyis összejöttünk, akkor egy kis móka még belefért szerinte. Szerintem meg majdnem leesett a fejem időnként a nyakamról.

Próbáltuk a sétáltatást mint fárasztást, de sajnos nem a várakozásunk szerint alakult: megijedt, és inkább kézben volt a gyorsabb haladás érdekében.

Vártam, hogy majd, ahogyan telik az idő, annál jobban feltalálja magát, egyre kevésbé fog embert igényelni maga köré. De még bizonyára nem telt el annyi idő, amennyit várnom kell, de azért óvatos javulás már érzékelhető.

Vagy csak nekem kell másként hozzáállni a kutyatartáshoz?

Amit egy kutya tanít

Egyre biztosabban fogadom el a gondolatot, hogy egy kutya tanítani szegődik egy családhoz. Sok mindent tanultam ettől a kis kutyustól, amióta velünk él. Megláttam, hogy mennyi minden apróság van a föld közelében nálunk, megismertem a földre helyezendő kutyapelenkát a helyhez szoktató spray-vel, ami olykor beválik, olykor nem. Rácsodálkoztam, hogy milyen sok kábel hálózza be a szobáinkat, és milyen trehány sarkot hagytunk a kertünkben, amit most muszáj volt elpakolni, nehogy megsérüljön Lunika. Szóval, a takarítás, a pakolás megy ezerrel, amióta kiskutya tulajok lettünk. És büszke vagyok magunkra.

A kutya érkezése körüli felfordulás, az újratervezés a gondolataim csoportosítását eredményezte. Pozitív hatásként említem, hogy mindazok a dolgok, amikért előtte feleslegesen aggódtam, egyszerűen már nem kerülnek terítékre, mert nincs annyi kapacitásom.  Hálás vagyok, amiért a kutyus megtanít még jobban a jelenben maradni.

Gyakran mondják nekem, hogy egy ilyen pici kutya olyan, mint egy harmadik gyerek, és igazuk van, viszont annál azért könnyebb a helyzetem, mert ha tele van a hócipőm, akkor egyszerűen csak felmegyek dolgozni, ő meg marad egyedül az előszobában.

Luna és Kókusz

Kókusszal, a másik kutyánkkal már jól összejöttek.

Bár nehezemre esik, de elismerem, hogy Lunika néha nagyon pimaszul bánik a rangidős kutyával: beleeszik a tányérjába, ráugrik a fejére, meg akarja harapni a farkát. Kókusz türelmes, de azért előfordul, hogy ráül, vagy bekapja Luna fejét, hogy megadásra buzdítva lecsitítsa őt.

Egy magasabb cél

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy Luna közösséget formál. Valóságban és a virtuális térben is. A Luna, szeretet a családban Facebook csoportban olyan kutyás és kutyakedvelő emberek vannak, akikkel jó érzés egy közösségbe tartozni. Azon túl, hogy megosztjuk egymással a gondolatokat, és néha képet küldenek a kutyusaikról, ez az oldal egy komolyabb küldetést is teljesít: szeretném, ha minél több örökbe fogadó gazdi lenne, hogy ne legyen annyi kóbor kutya az utcákon.

Ez volt az első hónapunk Lunával, és bár jó lenne már látni az enerváltság-alagút végét, azért a fáradtságot kárpótolja a szeretet, a ragaszkodás és a kedvesség, amivel ez a kis kutya megajándékoz engem, bennünket.