Ilku János: Enuma elis – Nem beszéd tárta fel

– Önkormányzatunk legnemesebb feladatainak egyike a művészetek támogatása – kezdte a köszöntőjét Kucsák László országgyűlési képviselő. – Nagy öröm számomra köszöntőt mondani Ilku János negyvenkét fotómontázst bemutató kiállításához és az eseményhez kötődő katalógus megjelentetésével belekóstoltatni vendégeinket a művész csodákkal teli világába.

A kiállítást megnyitó dr. Diószegi György Antal mondataiból kisejlett a kurátor Ilku Jánoshoz fűződő barátsága és az alkotásai iránti tisztelete.

– Ilku János fotóművész fényteremtő mivolta az általa készített fényképeken keresztül üzen, de nem magáról, hanem arról az általa felismert valóságról, amit megtapasztalt hihetetlen magasságokba mutató lelki azonosulása alapján.

A kiállított fotók között pillanatfelvételeket találunk a sokak számára ismeretlen tanyavilágról. Az izgalmas fotómontázsok ide illő zenéért kiáltottak. Erről Bese Botond népzenész kecskedudán előadott, elfújt dallamai gondoskodtak a megnyitón, amelynek háziasszonya Ódor Katalin intézményvezető volt. A kiállítás 2016. november 27-ig látogatható. (Dobó Csaba, http://www.tovabb18.hu)

A kiállítás katalógusában Kunkovács László Kossuth-díjas fotóművész, néprajzkutató a következőket írja: „Ilku mostani kiállításán kizárólag montázs-technikával készült alkotások sorakoznak fel. kellő művészi kvalitás híján ebbe a technikába könnyű belebukni – sokaknál afféle erőlködés. vagy azt állapítjuk meg, hogy a képeket külön-külön kellett volna hagyni, vagy, hogy azok egymagukban nem lennének kiállíthatók. Ilku János munkáit látva megnyugszunk. Montázsai annyira érettek, hogy immár szétdarabolhatatlan egységgé válnak. Egyik képe, a tanyaudvarban található, a hagyományos gazdálkodás eszközeiről meg az ott folyó munkákról olyan összképet ad, hogy szinte erről a képről lehetne tanítani, milyen is volt az a világ. Mégsem földszintesen didaktikus. A művész megfogalmazásában emelkedett összegzéssé nemesedik.”

Eifert János: „A montázs eredetileg a képzőművészetben a XX. század elejétől alkalmazott technika, amelynek során már meglévő képeket és rajzokat illesztenek, szerkesztenek össze valamilyen új kompozícióba. Később a filmművészetnek vált elengedhetetlen elemévé a vágástechnika (montázs), amellyel korábban készített felvételekből lehet új filmrészleteket előállítani. A fotómontázs két, vagy több elem összemásolása fotótechnikai eszközökkel.

1851. február 23-án, a La Lumière című párizsi fényképészeti szaklap beszámolt arról, hogy Hippolyte Bayard évek óta eredménnyel alkalmazza táj- és felhőfelvétel-negatívok összemásolását. Egy hónappal később a tudósító már az eljárást ismerteti, „amellyel lehetővé válik külön-külön felvett személyek képét egyazon portréfotóban egyesíteni.” Egy új műfaj, az összemásolt fénykép vagy – ahogyan később elkeresztelték – a fotómontázs tehát megszületett.

Az új módszer fontos bizonyító szerepet kapott annak igazolására, hogy a fényképezőgép nemcsak leképezi a látványt, de képzelet szülte világokat elevenít meg. Neves és névtelen fényképészek százai használták fel az összemásolás eljárását. Az első fotomontázsok vicces, vagy képtelen helyzeteket ábrázoltak.

Az 1910-es évtized vége felé a berlini dadaisták – Raoul Hausmann (1886-1971), Hannach Höch (1889-1978), John Heartfield (1891-1968), Georg Grosz (1893-1959) – a kiváltságos eljárás rangjára emelték, mert művészi célkitűzéseik megvalósítására különösen alkalmas eszközét fedezték fel benne. A dadaizmus hozzásegítette a képző- és fotóművészetet a szemléletbéli megújításhoz, ezt folytatták más művészi felfogású képviselői, mint Alexandr Rodcsenko, Otto Umbehr, Herbert Bayer, Max Ernst. A felsoroltak – korántsem teljes – névsorából a magyarok, köztük Moholy-Nagy László, Angelo Funk Pál, Bálint Endre, Lengyel Lajos, Török László, Fejér Ernő, Vencsellei István, Apáti-Tóth Sándor, Ágg Károly és természetesen Ilku János sem hagyható ki.

Ezen a kiállításán látható Fejfa (1976)  c. képe a legegyszerűbb fotómontázs, amely mindössze két képelemből áll. A fejfa a balmazújvárosi régi temetőben, a repülő madár képe a Hortobágyi Nemzeti Parkban készült. A Kőbánya alsó (1977) már több, ám azonos nézőpontból készült felvételből állt össze. A várakozó utasok sziluettben megjelenő alakjait így lehetett jól „ritmizálni”.

A „Veres Péter emlékház”, „Isten áld meg a magyart – Kölcsey Ferenc emlékház”, „Találkozás egy tanyával”, „Rilai triptichon”, „Szentendre”, „Quedlinburg” és „Lanslebourgi impresszió” 1979-1994 között készült montázsképei, illetve sorozatai fekete-fehérben jelennek meg. Ezek eredeti képek és un. olló-montázs technikával készültek, mely elnevezés a képelemek kivágásához használt eszközre, az ollóra utalnak. Ilku János azonban olló helyett sebész-szikét használt, a pontosabb kontúr kivágása miatt. Ezt a technikát Vencsellei István debreceni fotóművésztől tanulta, még 1975-ben a Balmazújvárosi fotó amatőr telepen. Az egyes képelemek megfelelő méretre való nagyítása után kerül sor ezek kivágására, majd összeragasztásra. Ezután következnek az utómunkák, majd rendszerint a kész kép reprodukciójának elkészítése.

A „Requiem egy erdőért – Offertórium 1-6.” színes sorozata 1984-ből való. Az eredeti montázselemek 6 x 6 cm-es diapozitívra készültek, majd az un. szendvicsdia összeillesztése és rögzítése után készült el a kiállított nagyítás. Az 1992-ben készült „Zsófi szomorú 1-5.” eredeti színes polaroid képek sorozata. Ezeknél a montázskép többszörös expozícióval készült, ami azt jelenti, hogy a felvétel pillanataiban ugyanaz a felületet többször lett megvilágítva.

Ilku János montázsainak értékét azonban nem az alkalmazott technika és a gazdag eszköztár adja, hanem műveinek szellemisége, melynek során a gondolat és a mondanivaló érzékletesen, élményszerűen jelenik. Ilku János nem csupán egy ügyes kezű fotográfus, hanem gondolkodó ember, vizuális filozófus.”

Forrás: Eifert János