Szeméthullásban is folytatták a táncot…

Juronics Tamás, a társulat vezetőkoreográfusa, illetve a tánccsoport többször feldolgozta már az ember pusztító erejét, amelyet önmagára és környezetére mér. A témával azonban nem lehet eleget foglalkozni. Csak idő kérdése ugyanis, hogy ha az emberiség ezen az úton megy tovább, mikor váltja be a sötét jóslatokat.

Kérdésként felmerülhet bennünk, egyáltalán megállítható-e még a folyamat, van-e visszaút, és ha igen, akkor hogyan, illetve ha nem, akkor hogyan képes az egyén együttélni ezzel a tudattal. Kérdésként vetülhet fel bennünk, hogy nem egy természetes folyamatnak vagyunk-e a részesei: az örök változás indikálja azt, hogy egyszer minden elpusztul, így saját fajunk is, az emberiség uralma is kötelezően elérkezik arra a pontra, amikor megszűnik létezni.

Az eARTh című darabban feltárulnak előttünk a pusztulás és a pusztítás képei, amellyel szemben az emberiség értetlenül-érzéketlenül áll. Olykor felmerül a megtisztulás iránti igény, de alapvetően a nihil és a hedonizmus attitűdje keveredik, váltja egymást a színpadon.

Henryk Górecki IV. szimfóniája mint zenei aláfestés tökéletes kiegészítője ennek a drámának, amikor is univerzumot megrengető erők és az emberiesség lírai hangjai csapnak össze a táncosok és a nézők feje fölött is. A cím sugallatára a művészet felelőssége, szerepvállalása is központi kérdéssé válik a produkció értelmezésében: hogyan tud reflektálni a világmindenség problémáira, a művészet hatására sorsunk alakítható-e, másik vágányra terelhető-e.

Az előadás során többször is a Föld pusztulását bemutató képsorokat vetítenek a táncosok háta mögé. Az egyik legerősebb jelenetben pedig a vergődő szereplőkre a magasból üres műanyag palackok hullanak, beterítve ezzel a színpadot, és innentől kezdve ebben a szeméttengerben kénytelenek tovább folytatni a táncolást.

A menekülésre-megoldásra vágyó lelkek a színpadi záróképben egy kicsit sem megnyugtató szituációval szembesülnek. A reményt adó, magasban nyugvó „gőzfelleg” (ami a darab folyamán mindig a fejük fölött van, nyúlnak, kapaszkodnak érte sorozatosan a szereplők) ugyan lejjebb ereszkedik, de mielőtt elérhetnék azt, végleg (?) a magasba emelkedik…

ÉR.

Fotók: Szegedi Kortárs Balett facebook oldala/Török Erika