Dózsa László: anyám emlékét és ötvenhat szellemiségét gyalázzák a támadóim
Dózsa László színművészt, ötvenhatos szabadságharcost látta vendégül a héten a hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum. A nyilvános beszélgetésen szólt az emlékév plakátjai kapcsán kirobbant vitáról, de a hatvan évvel ezelőtti történésekről, személyes emlékeiről is.
„Anyámat gyalázzák!”
Méltatlan 1956 emlékéhez az az összehangolt támadás, amelyet az Emlékbizottság fotója kapcsán indítottak ellenem – mondta a színész a találkozó elején. Szavai szerint az megemlékezések kapcsán közölt fotót édesanyja mutatta meg neki, mint a fiát ábrázoló képet. Úgy véli, ha a saját édesanyja őt látja a felvételen, akkor azon ő szerepel.
Forrás: Emlékpont Múzeum/Arany-Tóth Attila
Anyámat gyalázzák azok, akik azt állítják, hogy ez nem így van, de lábbal tiporják a hatvan éve elesett barátom, Klein Róbert emléke mellett Tóth Ilona és Mansfeld Péter emlékezetét is – jelentette ki Dózsa , egyúttal hozzátette, ha a képről állított véleményét bárki kegyeletsértőnek tartja, lemond róla, mindazonáltal jelezte, történész szakemberek rövidesen komoly bizonyítékokat fognak felsorakoztatni igaza mellett.
„Ez a kommunizmus”
Forrás: Emlékpont Múzeum/Arany-Tóth Attila
Mindezek után ötvenhatos emlékeiről mesélt a hallgatóságnak. Elöljáróban, a gyermekkoráról szólva elmondta, azt a népligeti mutatványosok világában töltötte, ahol édesanyja mint akrobata, édesapja mint ismert bábművész dolgozott.
Meghatározó élménye ebből az időszakból, amikor is az ávósok a közönség előtt agyba-főbe verték a társulat bohócát, Skotit egy, a rendszerre tett korábbi megjegyzéséért.
Később el is hurcolták, soha többé nem hallottak róla.
Kisfiam, ez a kommunizmus – idézte édesanyja, a történtek után hozzá intézett szavait.
„Nem vallott. Eltemetve.”
A forradalom napjairól Dózsa László úgy nyilatkozott: a felkelők között elsajátította a „davajgitár”, azaz a dobtáras géppisztoly használatát, de megtanulta Molotov-koktélkészítés módját is. Mint mondta, a petróleum és gázolaj keverékével töltött üvegekhez az ingjük egy darabjából vagy a zoknijukból készítettek kanócot a pesti srácok.
Forrás: Emlékpont Múzeum/Arany-Tóth Attila
„Csapataink harcban állnak”, ezt hallottuk a rádióból november 4-én, és mi vártuk a felmentő, nyugati csapatok érkezését, mindhiába – emlékezett a színművész. Társaival végül november 6-án adták meg magukat a szovjeteknek.
Szavai szerint úgy gondolták, hadifoglyoknak járó elbánásban lesz részük, azonban egy négycsövű légvédelmi ágyú elé állították őket. Úgy emlékszik, nem hallotta a lövést, csak a torkolattüzet látta; a kivégzők mindenesetre biztosra akartak menni, így egy gránátot is a fiúkra hajítottak.
Dózsa László, életveszélyes sérülésekkel ugyan, de túlélte mindezt. Ezután kényszervallatásra vitték, ahol is addig ütötték-verték, míg úgy gondolták, meg nem halt. „Nem vallott. Eltemetve.” – ez került a jegyzőkönyvre.
Forrás: Emlékpont Múzeum/Arany-Tóth Attila
Beszámolója szerint az élettelennek hitt testét egy tömegsírhoz vitték, ahol a meszes gödör egyik sírásója észrevette a mozgó kezét. Kórházba vitték, ahol egy tízórás műtéttel ugyan, de megmentették életét.
Miután felépült a családja vidékre menekítette – csak 1962-ben tért vissza Budapestre. Arra a kérdésre, hogy akkor miért nem vonták felelősségre, úgy vélekedett az akkori abszurd rendszer számára sem volt elfogadható, hogy egy, a harcok után kivégzett fiú egyszer csak feltámadt.
Dózsa László úgy gondolja, hogy „minden őt és rajta keresztül 1956 szellemiségét érő támadás ellenére” feladata, hogy újra meg újra elmesélje történetét, hogy „a mai korban élők megismerjék a kommunista rendszer igazi arcát”.
