Egy vásárhelyi fiatalember kalandjai a mai Csernobilban, a Zónában
Kovács Gábor szerencsésnek mondhatja magát, olyan tájra, vidékre látogathatott el, ami bár sokak számára veszélyes, vad, vagy félelmetes, számára mégis különleges és csábító helyszínek. Gábor olyan tájakon is járt, amit az átlagember csak posztapokalitikus filmekben lát – csak ez itt a valóság. Csernobil, Pripjaty , Dnipro, Orbita, ahová most elkalauzol. Vele beszélgettünk.
– Mivel foglalkozol?
Független szabadúszó vállalkozó vagyok – programozási munkákat vállalok, amelyek továbbra is erősen kötődnek a korábbi szakmámhoz, az online marketinghez. Ez az életmód lehetővé teszi hogy viszonylag könnyen szabaddá tudjam tenni magamat, és a felszabaduló időt vagy a fő hobbimra, az utazásra, vagy az amúgy is épp elég bonyolult életem szervezésére fordítsam.
– Hogyan jutottál el Csernobil és Pripjaty környékére és a többi nagyon különleges városba, területre?
A világ elfeledett, vagy mondjuk úgy, a legtöbb ember számára soha nem is ismert vagy nem kívánt sarkai vonzanak, élmény számomra ezeket a fehér foltokat tartalommal kitölteni. Így vált szokásommá az évek során olyan helyeket bejárni stoppal, vonattal vagy saját kocsival mint Moldova, Transznisztria, Grúzia, Abházia, Fehéroroszország vagy éppen Ukrajna, ahol az elmúlt év egy jelentős részét töltöttem – ezeket a sorokat is innen írom. Ezek közül a helyek közül sok után Csernobil már nem igazán volt extrémnek nevezhető, hiszen az egyetlen legális módja a 30 km-es lezárt zóna meglátogatásának az, ha befizet az ember egy hivatalos vezetett útra. Ez nem jellemző rám. Igaz, léteznek “szürkébb” megoldások is, de én úgy gondoltam, egy első csernobili látogatáshoz tökéletesen megfelel a szervezett út.:)
Régóta terveztem egy kelet-ukrajnai körutat is, elsősorban az ottaniak véleményét akartam hallani az elmúlt két év történéseiről (hiszen mint ismeretes, van egy hasadás etnikai összetételben és mentalitásban Kijevtől keletre), és a kommunista múlt maradványait megtekinteni az építészetben, emlékművekben, stb. A nemrég hozott dekommunizációs törvény miatt ezek Nyugat-Ukrajnában már eltűnőben vannak, pedig szerintem a Kárpátokat leszámítva ezek képezték az ország legfőbb turisztikai látványosságait. Nem volt még egy vízummentesen látogatható európai ország ahol ilyen időutazásban lehetett része az embernek. De ez már lassan a múlté. Azt reméltem, keleten azért még lőhetek pár érdekes fotót a témában.
– Nem sok ember mondhatja el, hogy ilyen vidéken járt, te mit tapasztaltál?
Rengeteget. Ami Csernobilt illeti, már legalább 10-15 éve foglalkoztatott a téma, így elég pontos elképzeléseim voltak arról, mire számítsak odabenn, de ez nem elvett, inkább hozzáadott az élményhez. A sugárzással kapcsolatban azt gondolom, óriási eltúlzott félelem van a legtöbb emberben otthon, amiben a legnagyobb magyar tévécsatornákon az évek során megjelent alacsony minőségű, hatásvadász összeállítások is szerepet játszhattak. A valóság az, hogy egy egynapos csernobili túra alatt nagyjából annyi többletsugárzás éri a szervezetet, amennyi egy 1-2 órás repülőút alatt 11000 méter magasságban. Röviden: csekély. Meg lennél lepve, mennyire szabadon mozoghat az ember egy vezetett túra alatt is.
Vannak persze még ma is erősen szennyezett “hot spot”-ok, amelyek közelében nem érdemes hosszabb időt eltölteni, vagy egyáltalán nem látogathatóak, de ezek főleg a lezárt zóna szűkebb, az erőmű körüli 10 km-es részében tömörülnek. A Pripjatyi kórház alagsorában volt pl. egy folyosó, ahol a robbanásra először reagáló, halálos sugárdózist kapott tűzoltók ruháit dobták le kupacba – itt még a mai napig elég erős a sugárzás ahhoz, hogy pár óra alatt összeszedje az ember az egész éves természetes sugárdózisnak megfelelő adagját. Tavaly egyébként ennek az alagsornak a bejáratába belezúdítottak egy pár teherautónyi homokot, így már nem látogatható.
Meglátogattunk több kitelepített falvat, magát Csernobilt, amiről a Zóna a nevét kapta, és ami a közhiedelemmel ellentétben nem is az atomerőmű közelében fekszik. (Csernobil a baleset előtt egy jelentéktelen település volt, de később felértékelődött, mint az elhárítási munkálatok központja.) És persze meglátogattuk magát az erőművet is. A felrobbant 4-es reaktort, pontosabban a ráhúzott szarkofágot 300 méterről lehetett megtekinteni. Mellette már ott áll, látszólag teljesen készen a gigászi új védőburkolat, amit elvileg idén novemberben tolnak majd síneken a régi fölé, hogy aztán az elkövetkező száz évben (a tervek szerint) teljesen leszereljék alatta a megsemmisült reaktorblokkot. Az egész struktúra egy óriási hangárra emlékeztet, és a több, mint 100 méteres magasságával a világ legnagyobb mozgatható objektuma lesz.
De a legérdekesebb természetesen Pripjaty volt, az erőművet kiszolgáló, egykor 50000 fős szovjet mintaváros – ma szellemváros. Fantasztikus volt megtapasztalni, hogy ez a sok, képekről már ismerős dolog, a kísérteties vidámpark, a gazzal, fákkal benőtt főtér, az elhagyott uszoda, az üres lakóépületek, mind valóban kézzel fogható valóság. Kicsit olyan lehet ez, mint saját szemeddel látni a történelmet.
És tulajdonképpen szó szerint ez történik azzal, aki Csernobilba megy. A Zónában megállt a történelem kereke, és még mindig 1986-ot írnak. Csak emberek nélkül. Pripjaty egy óriási skanzen, a korabeli építészet, művészet és ideológia 100%-ig autentikus, igaz, omladozó múzeuma. A széles utcák aszfaltját már a gaz, sőt felcseperedő fák törik át, de közöttük sétálva még a sarló-kalapácsos címer néz vissza rád a hotel homlokzatáról. A telefonfülkében még ott lóg a kagyló. Az elhagyott kórház félhomályos várótermében még ott áll a kiszáradt dísznövény az összeaszott porgumóban – az egykori termőföldben – ami körül a cserepet már rég szétverték. Néhány lakásban, amit nem fosztottak még ki teljesen, még ott hevernek a korabeli berendezési tárgyak felforgatott romjai, mai szemmel retro kanapék, székek, fotelok, félig szétvert régi zongora. Nagy levelekben lepattogó festék, felfeszegetett parketták, betontörmelékes folyosók – ezek a fő benyomások, amelyek érik az embert egy látogatás során. Odakinn az utcákon viszont a vadon teljesen körbeölel mindent. Ha fáradtságot nem kímélve fellépcsőzöl a város legmagasabb, 16 emeletes lakóházainak egyikére, onnan körülnézve zöld rengetegből előbújó betonkolosszusokat látsz, utcákat nemigen. A természet lassan visszaveszi azt, ami az övé. Elgondolkodtató látni, hogy ha ma eltűnne az emberiség mindenestül, a természet milyen rövid idő alatt visszaformázná a saját képére az ember által uralt területeket, és talán pár száz vagy ezer év múlva, ami geológiai léptékkel egy szempillantás, nem maradna a felszínről könnyen látható, nyilvánvaló nyoma, hogy valaha itt voltunk. Van valami megkapó – én merném egyenesen szépségnek nevezni – ebben a törékenységben, ami az ehhez hasonló a helyeken csúcsosodik ki igazán. A dolgoknak ez a nyilvánvaló ideiglenessége, a geológiai korok közé préselt pontszerű létünk lehető legmarkánsabb megtapasztalása olyan dolgok amik jó ideje foglalkoztatnak, és egyfajta alázattal töltenek el. Ugyanez vonz a Pripjatyhoz hasonló helyeken kívül egyébként a magashegységek felé is, ahol ugyanezt a pontszerű létet egy más perspektívából tapasztalhatja meg az ember. Szerintem bárki, akihez közel áll a hegymászás, tudja miről beszélek.
Abból a szempontból is érdekes mindez, hogy a természetben még megvan a kapacitás, hogy viszonylag gyorsan visszafoglaljon mindent, ha az ember félreáll. És ebben még egy nukleáris katasztrófa sem akadályozza meg. Kérdéses persze, hogy meddig feszíthető a húr. A következő száz év kihívásai a csernobili katasztrófánál jóval brutálisabbnak ígérkeznek.
Mint utaltál rá, a nemrég befejezett utazásom nem ért véget Csernobillal. Másnap egy barátommal, akivel többször utaztunk már együtt, vonatra szálltunk Kelet-Ukrajna felé. Harkivot, Dnyipropetrovszkot, Zaporizzsját és Orbitát, egy másik elhagyott atomvárost látogattuk meg.
Harkivban rögtön az első metróállomáson megállítottak minket a rendőrök – gyanús volt nekik az eredetileg Tajvanról származó újzélandi barátom ázsiai kinézete. Egyszóval rendkívül hamar belefutottunk abba szovjet paranoiába, amire számítottunk. Na de pontosan ezért jöttünk, ezt megtapasztalni. Mosolyogva össze is néztünk ahogy betessékeltek minket egy helyiségbe, ahol aprólékosan átvizsgálták a csomagjainkat – főleg az övét. Egyébiránt barátságos volt mindkét rendőr, csalódottan tapasztaltuk, hogy még csak a készpénzünket sem tették zsebre, csak kigyönyörködték magukat a magyar és újzélandi papírpénzekben. Kezd civilizálódni az ország, vagy mifene. Harkivot egyéb iránt a szemmel láthatóan kommunista városrendezés jellemzi, de a szebbik fajtából. Sokkal élhetőbbnek és rendezettebbnek találtuk, mint Kijevet, ahol a Szovjetunió megszűnése óta nyilvánvalóan semmiféle városrendezési terv nem volt, minden vadhajtásszerűen növekedett. Harkivban viszont nem olyan sok változott, és a központot jellemző sztálinista megalomániás architektúra meglehetősen szép és érdekes volt. A nemrég hozott dekommunizációs törvény ellenére itt még mindig teljesen általános látvány a sarló-kalapács az épületek homlokzatán, és a metróban is gépeket, nehézipart és a kommunizmust építő, boldog munkásokat ábrázoló domborművek várják, hogy a magunkfajta fotósok megörökítsék őket, mielőtt végleg eltűnnek a történelem süllyesztőjében. Az egykor a világ legnagyobbjaként számon tartott Lenin szobor viszont nem áll már, és a második világháborúra (vagyis Nagy Hazafias Háborúra, ahogy a világ ezen részein hívták) megemlékező öröklángra sem pazarolják a gázt.
Ami a szállást illeti, az utolsó pillanatban, már érkezésünk után sikerült lezsíroznunk egyet couchsurfing-en. A házigazdánk valóságos főnyereménynek bizonyult, kiválóan beszélt angolul és a vele való beszélgetés megerősítette, amit addig is sejtettünk: bár aktív orosz közreműködésre is vannak egyértelmű bizonyítékok, ez az egész mégsem működhetett volna, ha ez az egész konfliktus nem lett volna eleve belekódolva az ukrán társadalomba az ország függetlenné válása óta. Ő maga Szlovjanszkból, a most ugyan ukrán kézen levő, de eredetileg a szeparatizmus első bástyájának számító városból menekült Harkivba az ostrom elől, és bevallása szerint az egész családja a szeparatisták oldalán áll – nem is nagyon tartják már a kapcsolatot emiatt.
A második este házigazdánk elvitt minket egy barátjához, aki civil aktivistaként mindenféle felszerelés beszerzésével segíti a fronton harcoló katonákat, amelyeket az ukrán állam nem képes biztosítani. Ilyenek pl. a normális lábbeli és ruházat, alkalomadtán élelmiszer, vagy akár technológia: még a kódolt rádiókat is, amelyeket a hadsereg használt Debalcevo ostroma alatt, az ő aktivista köre fejlesztette és gyártotta háziag és szállította ki lehulló bombák között a frontra, vagy a ballisztikai számításokat megkönnyítő iPad alkalmazást, amelynek segítségével pontosabb találatokra volt képes a tüzérség. Bevallása szerint akkor éppen vállról indítható páncéltörő rakéták átalakításán dolgoztak, lehetővé téve hogy az eredetileg páncélozott járművek ellen szánt fegyverrel repeszes lövedékeket lőjenek ki és lövészárkokat bombázzanak – egy barkács megoldás amit, mint mondta, a szeparatista oldal már egy ideje aktívan használ, amióta a Minszki egyezmény megtiltja a nehéztüzérség jelenlétét a frontvonal közelében. Úgy tűnik, akik harcolni akarnak, azok megtalálják a módját, Minszki egyezmény ide vagy oda.
Másnap még megpróbáltuk felderíteni a város egyik rejtett gyöngyszemét, a szovjet tanktemetőt – amely egy egykor elhagyott gyárudvar mintegy nyolcszáz, a Szovjetunió összeomlása óta a szabad ég alatt rohadó szovjet tankkal. Több fotós beszámoló kering a helyről még évekkel ezelőttről. Ám mint megtudtuk, mára a rozsdás roncsok a háború miatt felértékelődtek, és az gyár újra üzemel tank-felújító üzemként, és szigorúan őrzött katonai objektum. Egyetlen fotót sikerült a kényelmi zónánk határán elkészítenünk, amelyen látszik néhány, a beton kerítés fölött kikandikáló tank löveg. Beosonni az üzem területére teljesen kizárt volt. Erről a kalandról sajnos lekéstünk pár évvel.
Harkiv után Dnyipropetrovszk következett, vagy Dnyipro, ahogy újabban hívják a dekommunizációs törvénynek köszönhetően. Ha Harkivot kommunista városnak neveztük, akkor elmondható hogy Dnyipro olyan mint Harkiv szteroidokon. A szovjet ipari nagyváros mintapéldánya, közepén a több kilométer szélesre felduzzasztott Dnyeperrel, robosztus betonépületekkel, számtalan szabad téri kommunista műalkotással, lepukkant, omladozó épületek bőséges választékával várja a felfedezőt. Mindezek mellett be kell vallanom, viccen kívül a legélhetőbb ukrán nagyvárosnak tűnt Dnyipro. A rendkívül izgalmas retro hangulat mellett tele van élettel, számtalan zöld park, folyóparti sétány várja a pihenni vágyókat, és azok ki is használják a lehetőségeket. Egyáltalán nem egy haldokló, szürke kommunista porfészek benyomását kelti a város. Retro hangulat, milliós nagyváros szintjére emelve, így lehetne talán röviden leírni. De beszéljenek helyettem a képek.
Dnyipro után még tettünk egy gyors látogatást a közeli Zaporizzsjába, ahol megnéztük a duzzasztógátat és lőttünk egy pár fotót a folyó túlpartján fekvő ipari kerület füstölgő kéményóriásairól, miközben az innenső parton vidám családok strandoltak körülöttünk a meleg nyári napon.
– Volt-e valami különleges élményed Csernobil, és a Zóna környékén?
A legmeglepőbb élmény talán nem is Csernobil környékén ért, hisz ott tudtam, mire számítsak, hanem egy másik, egykor reményteljes szovjet atomváros, Orbita környékén. Ide jóformán véletlen jutottam el: Délkelet-Ukrajnából visszafelé tartva Kijevbe megálltunk Csihirinben, egy jelentéktelen, vidéki kisvárosban, hogy meglátogassuk az itteni kórházban ideiglenesen dolgozó Ungvári barátomat. Megígérte, hogy ha meglátogatjuk, mutat nekünk egy befejezetlen atomerőmű-építkezést. Ez meglehetősen izgalmasnak hangzott.
Csihirinről nagyon kevés érdekeset lehet elmondani, hiszen egy provinciális, talán tízezres kisváros, valódi látnivalók nélkül. Viszont kb. 600 forintból két fő kényelmesen megebédel (egy pohár itallal együtt) a helyi “étteremben”, egy négy szobás lakás bérleti díja barátunk elmondása szerint nagyjából havi 5000-6000 forint körüli grivnya, és az utcán nő a marihuána. Nem viccelek. Azt gyanítom, akadhat olyan olvasó akinek ezek eléggé paradicsomi állapotoknak hangzanak.
Miután az ukrán barátunk végzett a munkával a kórházban, elvitt minket a romvároshoz, amelyet egy Pripjatyhoz hasonló, virágzó szovjet atomvárosnak szántak volna, de az ide tervezett erőmű végül soha nem épült fel. A csernobili katasztrófa, technológiai nehézségek és az összeomló Szovjetunió tettek keresztbe az ambiciózus megaprojektnek. Bár atomkatasztrófa itt soha nem történt, Pripjatyra kísértetiesen hasonló látvány fogadott minket: fák, bokrok által erőteljesen ostromolt utak és épületek, magas, befejezetlen vagy befejezett de mára kibelezett lakóházak üresen tátongó ablakokkal, körös körül erdő mindenütt. Csak egy transzformátorállomás zizegése jelezte, hogy valami összeköti még ezt a helyet a külvilággal. Megdöbbenésünkre az ukrán barátunk elmondta, hogy valójában itt még laknak emberek – mintegy 80 család. Beljebb hatolva egy kicsit beljebb meg is láttunk egy pár, az erdő által elrejtett kisebb, 4 emeletes házat. Fokozta a hangulatot, hogy ahogy közeledtünk, egy útszéli szemetes konténerből három megzavart tyúk bújt elő és futott méltatlankodva az ellenkező irányba. Ezen a ponton ütötte meg a fülünket a gyerekricsaj. Hitetlenkedve néztünk össze. Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy az egyik épület előtti játszótéren, amelyet azonnal a Terminator 2 nyitó képeivel asszociáltunk, 5-6 teljesen normális kinézetű gyerek játszott. A játszótér túloldalán fémlemezekből összehegesztett garázssor állt, és azokon is túl a környékbeli épületek romjaiból összegyűjtött anyagokból összeeszkábált szerszámos bódék, tyúkólak, kerítések, viskók. A dróthálók mögül tyúkok, libák, kacsák, ugató kutyák lestek vissza ránk. Az egész környék egy poszt-apokaliptikus világ benyomását keltette: olyan volt mint a civilizáció és relatív jólét utolsó morzsája egy atomháború utáni világban. Az egyik lépcsőház előtt üldögélő középkorú nőktől megkérdeztünk, merre van itt a bolt (ukrán barátunk tudta, hogy van, és érdekes lett volna látni, milyen egy bolt egy ilyen világvégi helyen). Elmagyarázták, hogy a bolt nincs nyitva, csak délután 4 és 6 között üzemel. Hát persze, mit is gondoltunk, gondoltuk magunkban. Magának az atomerőmű-építkezésnek a nyomai pár kilométerrel arrébb voltak, de mára már nem sok látszik belőle. A környékbeliek elhordták az építőanyagot eladni és saját céljaikra felhasználni. A város központi fűtését egykor biztosító erőmű 120 méteres kéménye még áll, ezt körbejártuk, mígnem odafent valahol a magasban a feltámadó szél által keltett fémes csattogások meggyőztek minket arról, hogy jó lesz nekünk odébb is. A kémény tövéből egy árok vezetett a semmibe, sűrű, koromfekete folyadékkal megtöltve ami láthatóan megölte a közeli növényeket. Lőttünk egy pár poszt-apokaliptikus fotót, majd továbbálltunk a közeli Dnyeper-parthoz. A látvány, ami a fák mögül elénk tárult szürreális volt. Egy fehér homokos part, talán 10 méter széles az erdő határától kezdve, és mögötte egy mozdulatlan, ragacsszerű, tükörsima zöld felület, ameddig a szem ellát. Ez a Kremencsuk víztározó, egy óriási tó amelyet a 70 kilométerrel délebbre fekvő kremencsuki duzzasztógát hozott létre. A gát felborította a folyó egyensúlyát és nyár végére a víz stagnálni kezd, és olyannyira elszaporodik az alga hogy a víz egy sűrű masszává válik, ami még egy ilyen enyhén szeles napon is tükörsimán, mozdulatlanul áll. Bedobtunk néhány gallyat, és az anyag lusta, ragasztószerű loccsanással engedett utat nekik. A homokos partot egy méter szélességben sötétzöld nyálka borította, benne halott vízicsigák és kagylók vázai. Mondhatom, hogy a posztapokaliptikus túránk méltó befejezése volt ez.
Orbita talán a legérdekesebb hely volt egész utunk során, még Csernobillal is vetekedett. Ami a legmeglepőbb volt hogy nemcsak hogy a mai napig élnek itt emberek, de az a pár lélek akibe belefutottunk teljesen normális hétköznapi embernek tűnt, nem afféle hajléktalan, törvényen kívüli, alkoholista, drogos vagy szektás, vagy ezek tetszőleges kombinációja, aki önként jött ide elrejtőzni világ elől. Teljesen átlagos emberek, akik történetesen a világnak egy ilyen szegletében élnek. Ezekért a tapasztalatokért érdemes utazni.
Köszönjük a nagyszerű beszámolót és hihetetlen fotókat Gábornak!
