Fejér Csaba festőművészre emlékeznek Hódmezővásárhelyen

Emlékkiállítással tiszteleg Hódmezővásárhely Fejér Csaba festőművész, a helyi festőiskola kiemelkedő alakja előtt.

A Tornyai János Múzeum mintegy másfél száz alkotást felvonultató kiállítása augusztus 21-én, vasárnap délelőtt tizenegykor nyitja meg ajtajait a látogatók előtt. A vernisszázson Lázár János kancelláriaminiszter, a város országgyűlési képviselője mond köszöntő beszédet.

Fellép továbbá Zoltán Péter Bessenyei-díjas klarinétművész és Borsos Annamária Príma- és Péczely-díjas zongora művésztanár is.

Fejér Csaba (1936-2002)

Életem lényege a szabadság volt, és azt egy pillanatra sem veszítettem el – vallotta az 1936-ban Karcagon született, de vásárhelyi családból származó, majd a dél-alföldi városban véglegesen letelepedő festőművész.

Fejér Csaba 1954-1959 között a Magyar Iparművészeti Főiskola díszítőfestő szakán tanult. Mesterei Z. Gács György és Rákosi Zoltán voltak.

1956 októberében főiskolásként a forradalom mellé állt; a Széna-térre, a híres Szabó bácsi osztagába került. November 4-én, amikor a szovjet tankok megtámadták a fővárost, Szabó bácsi elzavarta a „gyerekeket”.

_{Forrás: Tornyai János Múzeum}

Iskolai tanulmányait követően erősen kötődött Hódmezővásárhelyhez (1965-től haláláig itt élt), az alföldi tájhoz és az itt élő emberekhez.

A Magyar Alföld hordozza a lelkivilágot. Azon a síkságon nekem kell megteremteni a motívumot. A vásárhelyiség abból áll, hogy az ország legjelentősebb festői itt valamiképpen jól érezték magukat – fogalmazta meg művészi hitvallásában.

A vásárhelyi iskola második nemzedékének prominens képviselőjeként – akit életében szakmai részről inkább az elhallgattatás jellemzett ‑ fontos szerepet játszott a hatvanas-hetvenes években sorsfordulójához érkezett paraszti világ megörökítésében.

Képeit a szürkék és a barnák különleges színgazdagsága határozza meg.

_{Forrás: Tornyai János Múzeum}

Fejér Csaba fél évszázados pályáját egy kettősség jellemezte: a közönség valósággal a mennyekbe emelete, műveit nemcsak a gyűjtők, hanem minden magára valamit adó vásárhelyi vásárolta. Az érdeklődők sorban álltak állványa előtt, és még félszáraz állapotban megvették képeit. A szakma azonban, főként a hetvenes évektől kezdve, kivetette magából. Mint „fekete bárányról” bűn volt írni és a Vásárhelyi Őszi Tárlat 1966-os fődíján kívül más jelentős elismerésben nem részesült.

Tudták, hogy szidni sem lehet, mert úgyis forog a nevem, így kihúzták […] ahonnan csak lehetett. Nagyon büszke vagyok rá, sokkal büszkébb, mintha megemlékeztek volna 2-3 sorban – jegyzete meg szakmai mellőzöttségéről egy interjúban.