A lány, aki beesett a Rádió 7 ajtaján

Érdekes érzésekkel ülök még a helyemen. Még egy napom, vagyis inkább már csak pár órám van hátra itt a „szerkiben”, azaz a szerkesztőségben – és most Icu szavai csengenek a fülemben, mikor először mondtam a konyhában, milyen rossz, mert pár órára át és vissza kellett adjam a kis befészkelt helyem. Amire csak annyit mondott, hogy: „na, nézd, a kicsinek má’ helye is van 4 hét után!”. Talán furcsa és ezt a tényt még magam sem hittem volna, de úgy érzem, hogy, így történt. Helyem lett egy új közösségben. Egy csapatban. És ahová „fészket” csinálok, az rossz hely nem lehet!

Fotó: Rostás Viktória

De történetem nem itt kezdődik. Kicsit égő, kicsit vicces, de ennek köszönhetem, hogy a Rádió 7-nél tölthettem a gyakorlatom. 2016. április 4. 10:24 perc. Ekkor küldtem el életem talán egyik legcikibb levelét e-mailben, amit a Rádió 7-nek címeztem, de utólag a lehető legjobb döntésem volt. Egy óra múlva csörgött a telefonom, kínos kérdések az akkor még kimért Icutól, roppant ideges válaszok tőlem, de egy órára rá, már kávéval a kezemben vártam, hogy mikor szólítanak abba a bizonyos főnöki irodába. Csak kicsit (nagyon) ülhettem ott tág pupillákkal az idegességtől, mert hát tudjuk, azok a tipikus „Boss rezidenciák” sosem olyan csalogatóak és nyugalmat árasztóak. Talán úgy nézhettem ki, mint valami hippi-rocker ugró-mókus, aki nagy szemekkel, kerek fejjel, szaggatott farmerban, sportcipőben és fekete agancsos pulcsiban várja a végítéletét. Nos, valóban nem egy első bemutatkozásra alkalmas megjelenésem volt, de hirtelen kellett cselekedni, így ezt dobta a gép. Hamarosan szólítottak, majd Égető Gyulával kezdtem meg az elbeszélgetésem. Hogy ideges voltam-e? – Áááá, egy cseppet sem. De, de az voltam, nagyon, bár valamiért kifejezetten szeretem az adrenalinnal dúsított várakozós és hirtelen megoldós dolgokat. És, ha belegondolok, akkor így tudtam leginkább magamat adni, az állítólagos „fekete démon”-t. Nagyon szimpatikus volt, hogy azonnal körbe lett mutatva minden a szerkesztőségben (közöttük én is). Kedvesen fogadtak, tetszett a légkör. Hát hogy is ne tetszhetett volna, hisz kávéval fogadtak, mikor még szinte be sem léptem az ajtón. Azért ez a nem mindegy! Viccet félre téve, ezek után nagyon vártam már az első napom és kíváncsi voltam, hogy mennyire lesz mély az a bizonyos víz.

Június 13, hétfő reggel 05:00. Ez az az időpont, ami a tipikus éjjeli baglyoknak a haláluk. Főleg szinte nulla alvással, amiben persze az izgatottság és idegesség is közrejátszott. Kávé hörpint, fej megrajzol és indulás a rádióba. Jajj, nagyon reggel volt, van, lesz. Ám amennyire féltem az első naptól, annyira nem kellett volna. Legelső dolgom az volt, hogy bekuporogtam Szabó Viktorhoz a vezérlőbe és teljes mértékben élőben hallgathattam végig, hogy hogyan is zajlik egy ilyen reggeli műsor. Majd Kondacs Gergő által vezetett Napraforgó műsort figyeltem és jegyzeteltem.  Ebből írhattam is egy összefoglalót, amit Gergő (roppant türelmesen) meg is tanított felrakni az internetre az admin felületen keresztül, ami bár elsőre bonyolultnak tűnt, de mára már pikk-pakk megy a dolog. Borzasztóan élveztem, hogy a saját magam által írt cikkemet rögzíthetem egy nyilvános hírportálra. Aznap Megyeri Józsi volt a hírszerkesztő, és az első sokkot ő mérte rám. Hirtelen elém rakott egy kinyomtatott hír blokkot, hogy szépségesen mondjam fel. Magamban el is mormogtam egy Jézus Mária és Szent (Megyeri) Józsefet és egy sajátos „miatyánkat”, mert eszembe jutott, hogy csak kettő darab éve mondtam utoljára híreket és ez bizony gyászos lesz. Nos, túléltem, de megszenvedtem vele. Józsi ez után elmondta, hogy mire figyeljek oda, így a második felmondásom határozottan jobb lett.

A következő napomon hosszabb hírekből rövid rádiós híreket kellett írnom, amit nagyon csíptem, mert szerettem a cikkeket tömöríteni. Délután Szabó Viktorral mentem Székkutasra tudósítani és fotózni. Nagyon élveztem, már csak Viktor lazasága miatt is. Pörgős ember, aki szerintem jól végzi a munkáját és láthatóan szeretik is az emberek. Majd jött életem első munkahelyi értekezlete, pontosabban szerkesztőségi értekezlete. Nem mondom, hogy nem tartottam tőle, főleg, hogy a többiek felkészítettek a „halálra”. De, hát mindig jobb a legrosszabból kiindulni. Legalábbis az ilyen esetekben. Ám, nem volt vészes, kimondottan tetszettek a szakmai eszmecserék és jó volt ezzel a tapasztalattal is gazdagabbnak lenni. A beszédtechnika óra érdekes volt, főleg miután rájöttem, hogy olvasni és beszélni sem tudok. Itt mélyen gondolkodóba estem, hogy újra kezdjem az általánost, de javuló tendenciát mutatva elvetettem az ötletet.

A hét többi részében Soós Katának segítettem műsort rögzíteni és vágni, majd a rögzített hanganyagból kettő cikket is írtam, ami felkerülhetett a promenad-hu-ra. Jól éreztem magam, hogy már az első héten tudok olyat alkotni, ami értékelhető. Újra megpróbálkoztam a hírek felmondásával Józsi instrukciói szerint és mondta, hogy máris sokkal jobb lett, mint az első, amit örömmel hallottam. Majd végre meg is vághattam a nyers hanganyagom, amit nagyon élveztem, mert régen is nagyon szerettem hangot és műsort vágni.

Második héten újra Napraforgó műsor figyelésével kezdtem, gyakoroltam az összefoglaló írást, amiben az inkább édes, mint Soós Kata segített. Jó hírszerkesztő, pörgős, de közben rám is fordított figyelmet és ellenőrizte az általam írtakat. Kijavított, ha valami nem stimmelt, sokat köszönhetek neki is. Újabb híreket mondtam fel, megvágtam, majd Fazekas Gáborral szignáloztuk és loop-oztuk (ez az az instrumentális zenei alap, amit a rádióban a beszélgetések vagy hírek alatt játszanak, amolyan aláfestő zeneként). Nagyon tetszett a végeredmény, amire hála Fazi is azt mondta, hogy egészen jó lett. Majd kiugrottam a bőrömből, mert nagyon érdekelt, hogy milyen a hangom, hogy, ha rendesen „műsor szerint” van megvágva. Az pedig, hogy egy hangtechnikus-mérnök-technikai agykasza mondta rá, hogy jó, az végképp feldobta a napomat. Szerda reggel igen kómásan értem be, ám Fazi úgy fogadott, hogy te fogod keverni a műsort. Mire szemeim kitágultak, adrenalin hopp, „kávé sem kell, köszi” érzés fogott el és persze kicsit be is rosáltam, de alig vártam. És imádtam. Jézusom, Nagyon!

Életem egyik legjobb élménye volt! Köszi Fazi, utólag is! Soós Kata Női magazin műsorába is belekóstolhattam, de csak figyeltem, hogy hogyan is zajlik egy ilyen a rádióban. Konstatáltam, hogy ez igen jó és én is nagyon szívesen vezetnék ilyet. El tudnám képzelni magam hasonló kivitelezésű műsorokban, mint, amit a két Kata (Soós Kata és Kis Kata) is vezet. De talán, majd egyszer eljön az az idő is. Délután K.-val (sajnálom, csak a művésznevén lehet szólítani) egyeztettem, hogy miben tudok neki besegíteni a hétvégén tudósítani és fotózni. És lám-lám így csinálhattam meg az első tudósításomat a kiszombori tűzugrásról, majd a makói Mozgás Éjszakáján folytatódott a fotós közreműködésem. Furcsán jó volt, hogy most nem „egyszemélyes hadseregként” voltam jelen, hanem, mint a Rádió 7 gyakornoka (fotósa). Tetszett. Nagyon. Hosszú volt a nap, mert reggel öt órától egészen éjfélig igen húzós volt a program. Illetve, mikor hazaértem, hogy megírjam a cikket és feltöltsem a képeket, akkor szembesültem a ténnyel, hogy az internetem is megadta magát, illetve, hogy saját géppel fotóztam az eseményeken, ami azt eredményezte, hogy giga-brutál méretű fotókat sikerült létrehozni és, hát lássuk be, internet nélkül több gigányi képet nem éppen lehetséges feltölteni, sőt, igazából semmit sem. Így reggel fél 5-re madárcsicsergés közepette sikerült is mindent megcsinálni és 23 óra után beleájulni az ágyba. Bár ennek ellenére eredményes nap volt, csoda jó fotókkal, amit nagyon élveztem.

Szentivánéji tűzugrás, Kiszombor, 2016.

A harmadik hetem „technikai okok miatt” később kezdtem, de mikor szerdán visszatértem, ismét kettő cikket rakhattam fel, amivel jól indult és zárult is a napom. A csütörtököt is hasonlóképpen folytattam, ismét egy jó cikket sikerült írni, majd Égető Rékával és Soós Katával a Vásárhelyi csokoládéműhelybe mentem tudósítani és fotózni. Nem mondok el nagy titkot, hogy szintén egy kedvenc napom lett. Szerintem nektek is csajókák! A hetemet ismét rádiós hírek felmondásával zártam, ami olykor változóan sikerült, de még mindig jobb lett, mint az első éneklős-mesélős röhögve bosszankodós erőlködésem.

A negyedik, azaz az utolsó hetem (furcsa még leírni is) nem, hogy átélni, nagyon gyorsan eljött. A már akkorra megszokott Napraforgó műsort hallgattam, összefoglaló írást gyakoroltam, majd Szabó Viktorral mentünk kettő sajtó tájékoztatóra a BFMK előtti térre, ami, hú, de nagyon tetszett. Ott volt a többi helyi média is, bemutatkoztunk mindenkivel és ment a munka. Akkor jött el a pillanat, mikor úgy éreztem, hogy talán kicsit „igazi sajtó fotós” vagyok, lettem, lehetek. Kedden délelőtt Rostás Viktória kolleginával a 47-es útra mentünk ki tudósítani. Gyors terepfelmérés, katt-katt, fotók készen, mehetünk is vissza megírni a cikket.

A szerkesztőségi értekezletet alig vártam, mert az Úszó Eb-ről volt szó, hogy kinek-mikor-mi lesz a feladata. Egyet már tudtam, hogy kettő napon fotózhatok, ám azt akkor még nem, hogy milyen jó élmények is fognak várni rám.

Értekezlet végén izgatottan vállalkoztam, hogy Vikivel kimennénk fotózni és tudósítani az előkészületekről az uszodába. A harmadik kedvenc napomat tudhatom magam mögött ez által. Hihetetlenül jó volt, hogy fotós témában egy számomra még ismeretlen sportágat sikerült közelről lencsevégre kapni, amit úgy érzek sikerült is. Lett néhány örök érvényű kedvenc képem arról a délutánról.

A szerdai napon Égető Rékával és Szeri Csabival vonultunk ki az Eb-re tudósítani és fotózni. Egy elmondhatatlan élmény volt az egész. Külön személyre szabott médiás beléptető kártyával érkezni a helyszínre, elfoglalni a helyünket a média-szektorban, fotózni onnan, ahol csak a „nagy fotósoknak” lehet és ez által remek képeket készíteni.

Végighallgatni Szeri Csaba élő bejelentkezését telefonon a délelőtti műsorba és eleve az az atmoszférát érezni, ami akkor volt a Gyarmati Dezső Sportuszodában. Köszönöm neked Réka, hogy feldobtad a nevem, mint fotós, akkor, mikor még kb. az első napjaimat töltöttem köztetek, hogy akár fotózhatnék én is ezen a rendezvényen. És nem utolsó sorban azt is, hogy egy 13 éve a bakancslistámon szereplő pontot kihúzhatok, mert még, ha csak pár másodpercre is, de találkozhattam és képet készíthettem Gyurta Danival.

Gyurta Dániel olimpiai, háromszoros világ- és kétszeres Európa-bajnok magyar úszóval,

43. ARENA Junior Úszó Európa-bajnokság, Hódmezővásárhely, 2016.

Fotó: Égető Réka

Csütörtökön szintén Szeri Csabival és Soós Katával tartottam tudósítani.  Összegezvén ez a hét volt a kedvencem. Köszönöm és nagyon hálás vagyok érte mindenkinek, hogy egy Junior Úszó Eb-n néhány napig én is fotós lehettem. Ezáltal rengeteg tapasztalatra, élményre és ismeretségre is szert tehettem.

Az ötödik, az az utolsó utáni hetem napjaim gyorsan teltek. Tudósítással és sok-sok fotózással. A makói Hagymatikum ezen a héten Fürdő Fesztivált tartott, amire a szombati napon a Rádió 7 stábja is kitelepült. A szomorkás idő ellenére is igazán pörgős és bulis nap lett. Természetesen rengeteg fotóval és nevetéssel. Ez a nap és éjjel, pedig nem záródhatott mással, mint Tóth Peti „Dj PET” kihagyhatatlan bulijával, amit imádtam, imádtunk!

Záró gondolataimként nem írhatnék mást, csak amit érzek, és már pedig az kattog bennem, hogy, bár a harmadik naptól kezdve beilleszkedtem, de úgy igazán mostanra sikerült. És őszintén bevallva, amennyire nem ez volt a célom még áprilisban, hogy a Rádió 7-nél töltsem a gyakorlati időmet, annyira köszönöm az életnek és a sorsnak, hogy a tavaszi szellő közétek fújta a kis bolond fejemet. Hálás lehetek, hogy megismerhettem mindannyiótokat és kaphattam egy kis maroknyi tudást és tapasztalatot. Külön köszönöm azt Gyula, mikor jókora amolyan „apai” fejmosásokat mértél rám, főleg azokra volt nagy szükségem, amibe önként, dalolva és mit sem sejtve futottam bele. Kellettek ezek, nagyon is, még, ha olykor égető is volt a helyzet, szó szerint. A pedig „hogyan legyünk jó és pimasz fotósok” vicces, de annál komolyabb prezentációit sosem fogom elfelejteni.

Összegezvén mindenkitől tanultam valami olyat, ami nem csak a szakmában, de az életben is előrébb visz majd. Voltak nehezebb napok (amik talán még nem is voltak annyira nehezek még), de ezek azok a tapasztalatok, amik idővel érnek be és válnak igazi értékké. Köszönöm a lehetőséget és az élményeket!

Köszönöm Nektek! Mindent!

Cservölgyi Zsófia